Tízéves koromban kapcsolódtam be a birkózásba. Az iskola orvosa javasolta a szüleimnek, mert nagyon vézna kisfiú voltam. 1962. február 12-én kerültem a Csepel birkózószakosztályába. Itt ragadtam, ennek lassan ötvennégy éve.

 

 

A birkózóterem nagyon jó iskola, megtanít arra, miként kell közösségben élni, hogyan lehet megbecsülni a lehetőséget és élni vele. Megtanultuk, hogy csak az elvégzett munkában higgyünk, és azt is, hogy a siker és a kudarc is közös. Lehet valaki kiemelkedően tehetséges, ha hiányzik belőle az alázat, csak rövid távon érhet el sikereket.

 

 

Nagyon sokat segítettek a mestereim. Szerencsésnek vallhatom magam, mert nagyon jó nevelőedzőim voltak Csepelen: Csánki Lajos bácsi, majd Kassai Öcsi bácsi. Az ő pályafutásuk történeteit hallgatva nemcsak a magyar birkózás hőskorát ismerhettem meg, hanem azt is, hogyan lehet eljutni a csúcsra, és ott maradni. A hatvanas éveket írtuk. Csepelen birkózott Baracsi Imre, akit máig példaképemnek tekintek. Mi, gyermekek felnéztünk rá, szerettünk volna hozzá hasonlítani, és megértettük, hogy ehhez nagyon sok munka szükséges. Az ő példáján tanultuk meg azt is, miként kell viselkedni magyar bajnokként, hírességként.

 

 

Nagyon sokat jelentett az első korosztályos bajnoki cím, amit még nagyon sok követett. Akkor kezdtem el arra gondolni, hogy ha szorgalmas leszek, bármeddig eljuthatok ebben a sportágban.

 

 

Soha nem volt ilyen problémám, a mestereim mindig távol tartottak ettől a gondolkodásmódtól. Ezért mindvégig a jövőre figyeltem, a holnapra. Ez határozta meg a súlyomat is, hiszen alkatomnál fogva lehettem volna „szálkás” legény is, de a súlyhatár meghatározta az egész életemet. Soha nem voltam több ötvenöt, ötvenhat kilónál, s ez bizony lemondással járt.

 

 

Igen. A teljes magyar pályafutásom alatt összesen egy vereséget szenvedtem Magyarországon. De abból is tanultam, hiszen egy kudarc figyelmeztetés arra, hogy még többet, még jobban kell dolgozni. A birkózósportban soha semmit nem adnak ingyen. A szőnyegen soha nem elég a tegnap, nem elég sémákat követni, napról napra meg kell újulni, csak így lehetünk sikeresek. Csak akkor érheti el az ember a teljesítőképessége határát, ha minden pillanatban – bármennyire önzően hangzik – önmagára gondol.

 

A kis súlycsoportokban – bár kívülről néha nem úgy tűnik – hihetetlenül dinamikus mérkőzéseket láthatunk ma is. Én arra törekedtem, hogy repertoáromban mindig legyen egy olyan technika, ami meglepetést okoz, bárki legyen is az ellenfél. Ha mégsem sikerült, akkor sem keseredtem el, beépítettem abba az útba, amit meghatároztam magamnak, s ami mindig felfelé vezetett. Ez már akkor is így volt, amikor még csak álom volt számomra a válogatottság és a világversenyek.

 

 

Nehéz kérdés, hiszen kezdetektől ott voltam a dobogó közelében, de jó ideig nem tudtam átlépni saját árnyékomat. Néha már-már elkeseredtem, nem tudtam, mi hiányzik ahhoz, hogy éremért birkózhassak. Mert hiába vertem meg világnagyságokat, az utolsó pillanatokban mindig elbuktam. Versenyzőtársaim és edzőim vigasztaltak, hogy világversenyen pontszerző helyen végezni jó eredmény, de számomra ez olyan volt, mint egy sorscsapás. Ostoroztam magam, hogy nem tudom átlépni a saját árnyékomat. Aztán 1977-ben Bursában Európa-bajnok lettem, és ott, a dobogó legfelső fokán megvilágosodott bennem, hogy nem csoda történt, hanem itt a helyem.

 

 

Őszintén mondom, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is vidéken fogok élni. Mindent meg is tettem, hogy ne így történjék, amikor megtudtam, hogy Fehérvárra kell bevonulnom katonai szolgálatra a Honvéd Szondi SE-be. Mint később megtudtam, mesterem, Tombor István küzdött azért, hogy idekerüljek. Egy ifjúsági válogatott turnén ismert meg, és először edzőtársként számított rám Seres Feri mellé.

 

 

1973-ban szereltem le. Akkor ismertem meg a feleségemet is, és attól a pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy itt lesz az otthonom. Tombor Pista bácsi is kapacitált, hogy maradjak, mondván, továbbra is megkapok minden segítséget. Nem is kellett igazán győzködnie, hiszen itt volt a szerelem és a szakmai sikerek. Ez volt életem legjobb döntése. Sokat köszönhetek annak is, hogy a fiatal katonabirkózók számára én voltam az a példakép akkor már, akit szerettek volna legyőzni, és ez engem is további munkára sarkallt. Friss ingereket kaptam, és ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásoknak, többet és többet edzettem.

 

 

Bár a birkózás egyéni sportág, de a csapatért, a piros-fehér színekért küzdeni más. Abban az időszakban itt birkóztak velünk a Seres fivérek, Vámos Peti és a többiek, és valóban tudtunk egymásért küzdeni.

 

 

Amikor 1979-ben San Diegóba utaztunk a világbajnokságra, előtte egy hónappal közösen edzőtáboroztunk az amerikaiakkal. Olyan fantasztikus légkör uralkodott a válogatottban, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy ez a csapat egyáltalán bárki ellen is veszíthet. Amikor szembesültem vele, hogy minden idők legnagyobb létszámú mezőnye vár a súlycsoportomban, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a következő mérkőzésemet meg kell nyernem. Mindig a következőt. Csupa világklasszis volt az ellenfelem, de ahogy megfogadtam – csak a következőre figyelve – szép sorban végigvertem őket. A döntőben azzal a szovjet Fatkullinnal kellett birkóznom, akitől az előző évi vébén nagyon simán kikaptam. Annyira nyerni akartam – egy olyan versenynap után, ami mindkettőnk számára sikerélmény volt addig – hogy el sem tudtam képzelni más eredményt, mint a győzelmet. Aznap öt súlycsoportnak volt a döntője, és ebből négyben magyar volt az egyik résztvevő. Egy ilyen napon nem lehetett veszíteni! Növényi Norbi vitte a prímet, mellette Kocsis Feri és én is világbajnok lettem. Minden magyar sportolónak azt kívánom, hogy akár egyetlenegyszer is, de éljen át egy ilyen pillanatot!

 

 

Ma is fáj, hogy nem vagyok olimpiai bajnok. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy a kiutazás előtt két héttel, amikor már súlyközelben voltam, az egyik edzésen, egy akció közepében, egy hátraesésnél a hüvelykujjamra estem. A kórház helyett a birkózóedzések kihagyásával csak futottam, gondolván, majd meggyógyul. De olyan fájdalmaim voltak, hogy kénytelen voltam a tatai edzőtábor orvosához fordulni, ahol megállapították, hogy eltört az ujjam, be kell gipszelni. Akkor döbbentem rá, hogy veszélyben az olimpia. Nem volt mit tennem, hagytam, hogy könyökig begipszeljék a kezemet. Visszatértem a táborba, és az volt az első dolgom, hogy levágtam a gipszet, és fájdalomcsillapítókkal ugyan, de folytattam a felkészülést Moszkvára. Hegedűs Csaba szövetségi kapitány, amikor megtudta, bólintott, és azt mondta: ő is így gondolta. Így aztán az utolsó két hét nagyon könnyesre sikerült. Kínok közepette edzettem. Az edzéseken védőkötés volt a kezemen, de az olimpián ezt már nem lehetett viselni, így aztán a döntőig törött kézzel, mindenféle bandázs nélkül küzdöttem. És akkor jött Blagidze... Róla tudni kell, hogy amikor szovjet színekben ő indulhatott világversenyeken, soha nem talált legyőzőre. Egyedül velem többet birkózott időben, mint a többi ellenfelével összesen.

 

 

Ez azóta is fáj, nem is fog elmúlni, hiszen – bár akkor ezt még nem tudtuk – az ismert okok miatt Los Angelesben nem lehetett kiköszörülni a csorbát. Így azt mondhatom, egy nagy űr maradt bennem. Amikor Moszkvából hazajöttünk, borzalmasan el voltam keseredve, a családom védőszárnyai alatt nyalogattam a sebeimet. A József Attila utcában sétáltunk a gyermekekkel, amikor megszólított egy idős úr: na mi van, Lajos, csak második lettél... Azt hittem, rögtön megnyílik a föld alattam.

 

 

Úgy éreztem, hogy elég volt, abbahagyom. Három hónapig tartott ez az állapotom. Aztán a család is segített abban, hogy újra nekiduráljam magam. Hiányoztak a barátok, hiányzott az edzés, a szőnyeg. Amikor ennyi idő után lementem, úgy fogadtak a társaim, mintha tegnap váltunk volna el. Ez nagyon jó érzés volt. Tombor Pista bácsi bátorított, hogy ha nem akarok, nem kell a válogatottban készülnöm, eddzek itthon, és próbáljunk meg lendületből eredményeket elérni.

 

 

Akkorra már apa-fia viszony alakult ki köztünk, így nem volt kétségem afelől, hogy jót akar. Igaza lett. Újra indultam hazai versenyeken, majd Eb-n és vb-n is. Egy-egy ezüst és bronz jött össze, de nem bánkódtam, mert ezek elegendő muníciót adtak a folytatáshoz. Ne feledjük, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül, klubedzésekkel értem el ezeket az eredményeket. Az is motivált, hogy kijelölték az 1983-as világbajnokság helyszínét, és Budapest nyerte el a rendezés jogát. Ez bennem is fellobbantotta a régi tüzet, hiszen szerettem volna megmutatni magam hazai környezetben a szurkolóknak.

 

 

Amikor közölték velünk a távolmaradás tényét, úgy éreztem, vége a világnak. Harmincon túl voltam, és négy év kőkemény felkészülés vált semmivé. Jó néhányan voltunk így, akik pályafutásuk vége felé járva egy lapra tettek fel mindent, hogy megragadva az utolsó lehetőséget olyan eredményt érjenek el, ami ma is megdobogtatná minden sportkedvelő szívét. Egyébként pedig többet veszítettünk, mint egy-egy érmet. Elvették tőlünk a hitet is, mert az utolsó pillanatig áltattak bennünket. Még alig néhány hónappal korábban a mátraházai edzőtáborban arról beszélt az OTSH elnöke, milyen sokat vár a birkózótársadalom az olimpián indulóktól. Az elnök elvtárs egy kérdésre úgy válaszolt, hogy ha egy szocialista ország részt vesz a Los Angeles-i játékokon, akkor az mi leszünk. Az eredmény ismert...

 

Miként lehetett ezt feldolgozni, továbblépni?

 

Nagyon keveseknek sikerült. Nekem például nem. Az edzőm tanácsára hallgattam, aki azt mondta, hagyjam kárba veszni azt a sok munkát, amit elvégeztem. Ezért aztán – bár lemondtam a válogatottságot – még elindultam egy-egy hazai versenyen, de már nem a saját súlycsoportomban, csak úgy egészségmegőrzésként. Heti egyszer edzettem, de már nem azzal az intenzitással, mint annak előtte. 1985-ben kezdtem el edzősködni.

 

 

Tombor Pista bácsitól tanultam a legtöbbet. Óva intett attól, hogy úgy próbáljak érvényesülni edzőként is, mint versenyzőként. Azt mondta, nem lehet ugyanazt elvárni minden versenyződtől, amit te magad megtettél, hiszen mindenki más. Mások az erényei, mások a hibái, és bármennyire is akarsz helyettük, ez nem a helyes út. Így aztán a fiatalos hév helyett arra a bölcsességre hagyatkoztam, ami a mestert jellemezte.

 

 

Azt hiszem, elfogadták tőlem a mindenáron győzni akarást. A legtöbb visszajelzést a válogatottnál kaptam, mert próbáltam arra ösztönözni a versenyzőket, hogy ne valamit akarjanak elérni, hanem mindent. Mindent, ami a sportba belefér. És ezért már az edzésen is tegyenek meg mindent. Keveset dicsértem. Általában azt mondtam, hogy igen, a mondat viszont egy de-vel folytatódott. Ma már úgy látom, néha nem ártott volna többet dicsérni, hiszen egy edzőnek nemcsak követelnie kell.

 

 

Amikor hirtelenjében vezetőedző lettem, talán fel sem fogtam a súlyát. Fiatal edzőgarnitúrával, barátokkal vágtunk neki ennek a feladatnak. Lendületből próbáltuk továbbvinni azokat a dolgokat, amik addig Pista bácsi irányításával működtek. Próbáltam ugyanazzal a hévvel, mentalitással folytatni a munkát, ahogy azt tőle megszoktuk, s ahogy elvárta volna tőlem, tőlünk. Gurubi Lajossal, Balogh Zoltánnal, Vámos Péterrel vittük tovább a munkát. A rendszerváltás után, amikor az állam és vele együtt a honvédség is kivonult a sportból, mi is nehéz helyzetbe kerültünk. A sorkatonaság megszüntetése a birkózószakosztályt érintette a legérzékenyebben.

 

 

Igen, hiszen az utánpótlással kellett újra felépítenünk a teljes szakosztályt. Ez azzal járt, hogy évfolyamoktól függően voltak és vannak nagyon jó időszakaink, illetve gyengébbek. Egy-egy korosztályban felfedeztünk és kineveltünk kiemelkedő tehetségeket, akik húzták egymást és hozták az eredményeket, de voltak olyan évek is, amikor hiába feszült meg edző és versenyző, a sikerek elmaradtak.

 

 

Ha összegzem azt az ötvenhárom évet, amit a birkózósportban töltöttem, elmondhatom, hogy elégedett lehetek, hiszen az olimpiai aranyérmen kívül minden megadatott, amit egy magyar sportoló elérhet.