Kodály nemcsak a ballagásra és az iskola fennállásának tíz éves évfordulójára érkezett hozzánk, hanem alsó tagozatos korunkban is többször látogatta meg az osztályt. Eszti néni felkészített bennünket arra, hogy ha megáll a fekete Mercedes az iskola előtt, az azt jelenti, hogy Kodály tanár úr érkezik. Mindig meglepetésszerűen jött, nem jelentette be, hogy meglátogatja az osztályt. Eszti néni is rendszeresen felkereste Kodályt Budapesten, hogy beszámoljon arról, hol tartunk és megbeszélje a további utat, megkérdezze tőle, milyen olvasógyakorlatokat és műveket tanítson. Akkoriban nem voltak hivatalos tankönyvkiadó által kiadott ének-zene tankönyvek. A Kodály és Fehérvár kapcsolatát bemutató kiállításra hoztam is egy pár könyvet azokból, amik a nyolcadikos utolsó napi énekóránkon készült fényképeken is láthatók, vannak köztük Kodály bicíniumok, Ötfokú zene és "Bertalotti" is.

 

 

Kodály alakjával kapcsolatban visszaidéződik bennem az izgalom, amit gyerekként éltem át. Izgultam, amikor énekelni kellett a jelenlétében, de ugyanakkor jó volt megmutatni neki, hogy mit tudunk. Tudtuk róla, hogy nem sokat dicsér, nem áll ki elénk, hogy milyen nagyszerű volt és mennyire örül neki, hogy szépen énekeltünk. Mindez ránevelt bennünket arra, hogy magunktól is tudjuk, hogy helytálltunk-e, vagy sem. Ugyanakkor Kodály Eszti néninek elmondta, hogy mivel volt elégedett és ezt természetesen vissza is hallottuk.

 

Egy hangverseny előtt szólítottam meg a Bazilikában 1960 körül, amikor Eszti néni megbetegedett és megkért, szóljak Kodály tanár úrnak, mondjam el neki, hogy nem tud jönni és szeretettel üdvözli. Félve mentem utána, hogy megérintsem a kabátját, azon gondolkoztam, hogyan is szólítsam meg. Végül összeszedtem a bátorságomat. Kodály visszafogott csendességére emlékszem és a saját félszeg gyerekségemre.

 

 

Nagyon sok emlék, fénykép, újságcikk és kotta gyűlt össze, a legtöbb emlék a Mihályi és a Kneifel családtól érkezett. Hallhatunk például az 1939-es székesfehérvári Kodály-ünnepről Tóth Aladár beszámolójában, aki kiemeli, hogy az 1938-as Szent István-napi dalos ünnep után Székesfehérvár rohamos fejlődéssel a dunántúli városok élére küzdötte fel magát kiváló karvezetőinek köszönhetően. A harmincas években olyan zenepedagógusai voltak Székesfehérvárnak, mint Gamauf Henrietta, aki például Mihályi Eszti néni első énektanára volt, vagy Serényi Emma, aki maga is Kodály-tanítvány volt és egyben az első magyar énektanár, aki 1968-ban Kaliforniában Kodály módszer szerint tanított. Tóth Aladár szerint ennek az erőteljes fejlődésnek a motorja a Székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete volt dr. Serényi Antal vezetésével. Ez a tevékenység közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy 1955-ben Székesfehérváron is megalakulhasson az Ének-Zenei Általános Iskola. A kiállítás sok fotóval dokumentálja az első 10 évet, Kodály 1963-as és 1965-ös fehérvári látogatásáról számos emlék maradt, többek között emlékkönyvi bejegyzések is őrzik. „Kezdetik a székesfehérvári énekes általános iskola krónikája. 1963. jun. 15-én volt az első 8. osztály záróünnepe. Nagyot kívánunk, ha azt kívánjuk: ennél kevésbé szép és sikeres ne legyen itt soha. Kodály Zoltán”. A 10 éves évfordulón pedig ezt írták az emlékkönyvbe: „Az első évtizedet sok más kövesse. 1965. márc.25. Kodály Zoltán, Kodály Zoltánné.”

 

Nekünk még heti hat napon keresztül volt karének, társas-zene, néptánc. Most kevesebb énekóra van, ez lényeges különbség. Az énektanárok akarata, elszántsága és lendülete, a lelkesedés és a szívből jövő zenélés azonban még ma is megvan. A zenei nevelés az "embernevelés" része, a zenén keresztül sokféle területét lehet kibontani a személyiségnek.

 

 

A nemzetközi megítélést jól jelzi, hogy nemrégiben - 2016 december 1-jén - az UNESCO a szellemi kulturális örökség megőrzését szolgáló legjobb gyakorlatok listájára vette fel a Kodály-módszert a világ figyelmét is ráirányítva annak jelentőségére. Így bízhatunk abban, hogy ez a nemzetközi elismerés is elősegíti hazánkban Kodály Zoltán felbecsülhetetlen értékű ajándékának feléledését.