Fontos egy művész életében a visszajelzés, én azonban nem tartom számon, nem figyelem ezeket az adatokat, inkább az élet sűrűjéből informálódom. Jó néhány éve a színpad, a pódium a világom. Annak örülök a legjobban, ha a közönség előtt születik meg az eredmény. Nem gondolom, hogy mindig mindenkinek meg kell felelni, ha azonban fontos visszajelzés érkezik, van erőm változtatni. A koncertek élő közönsége a legtisztább kritika.

 

 

- Nem gondoltam, azt hittem, kizárólag filmszínész leszek – ami nem lettem. Egyedül a szinkron talált meg. Egyébként pedig korán megtanultam, hogy egy színésznek több lábon kell állnia. Megtapasztaltam sok mindent, ami a színházcsinálással kapcsolatos.

 

 

- Szabadúszó színészként rengeteg energiám szabadult fel. Szerencsém volt, mert Pásztor László, a Magneoton akkori vezetője arra biztatott, hogy legyek énekes. Először nemet mondtam, aztán amikor az Emmanuelle és a Filmslágerek áttörést hozott, beláttam, hogy a tehetség, az elhivatottság mellett egy előadónak az ismérveihez kell tartozzon a törekvés az újra.

 

 

- Nagy szerencsém van. Fiatalon távol tartottam magam Szécsi Pál világától, aztán egy Szécsi Katalin-film hatására megváltozott a véleményem. Dalai beleivódtak a lelkünkbe. Nem teszek mást, mint életben tartom ezeket az értékeket. A főszereplő pedig a közönség, akik emlékezni szeretnének egy korra, egy hangulatra, egy életérzésre.

 

 

- Kivételes öröm, hogy anyukám itt lesz, mert azt a fajta tisztességet, tisztaságot, a hírhez való ragaszkodást, amit ő és párja, Burza Árpád képviselt, ma már kiveszőben van. Rá oda kellett figyelni, mert az ő tudósításai egyedi igazságokat hordoztak, és soha nem hagyta, hogy a pártatlanságát megkérdőjelezze a hatalom. Ezt tanultam tőle, ebben nőttem fel, s ez a tanítás az egész életemre szól.

 

 

 

Kétsége az embernek mindig van, amikor mikrofon elé kerül, de én éreztem, hogy ott a helyem. Nekem az életem a televíziózás, bár szerettem tanítani. A főiskolai évek alatt külsősként dolgoztam a szórakoztató osztályon, aztán egy nap felmentem a negyedik emeletre a híradósokhoz, ahol azt mondták, hozzak témát. Így kezdődött.

 

 

Akadtak problémáim, voltak szent tehenek, akikkel meg kellett küzdenem. Protokollriportokra nem is nagyon küldtek, azt mondták, a Vajektól isten mentse a politikusokat. A gazdasággal foglalkoztam, bár azt is átszőtte a szocialista piacgazdaság mindenek felettisége. Legfőbb feladatomnak azt tekintettem, hogy a közösség által megélt történeteket közvetítsem. Soha nem szenvedhettem a kétszínűséget, egy idő után, ha beléptünk valahová, már éreztük, hogy ott valami nem stimmel. A kommunista szombatok idején egy ízben a Kőbányai Textilgyárban forgattunk. A beszélgetés előtt megkérdeztem a dolgozókat, hogy a kommunista szombat mit jelent számukra. Őszintén elmondták, ez nem felajánlás, hanem kényszer. Felhívtam a szerkesztőt, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nem igaz.

 

 

A nyugati világ magyar kapcsolatait kerestük. Különösen a gazdaság érdekelt. Jártunk Afrikában, a Közel-Keleten. Bagdadba a kormány meghívására érkeztünk. Akkor államosították a nyugati cégeket, fegyverropogás fogadott bennünket. Örömmámorban úszott a nép, mi voltunk a világon az elsők, akik erről hírt adtunk.

 

 

Az utolsó riportom Kupa Mihállyal készült, már az új korszakban. Olyan beszélgetés volt, ami közérdekű és fontos. Amikor hazamentem, láttam, hogy teljesen átvágták, rá sem lehetett ismerni. Lett belőle egy torzó, amihez nem adhattam a nevem. Rá kellett jönnöm, hogy ez már nem az én világom. Másnap bejelentettem, hogy távozom.

 

 

Robi boldogsága a legfontosabb számomra. Örülök, hogy kiteljesedett, s járja a maga útját. Büszke vagyok rá.