Székesfehérvár életében még nem volt olyan, hogy városi és állami támogatással a város történetének egy részét bemutató nagyjátékfilm készüljön. Burján Zsigmond, a Fehérvár Televízió operatőre nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor nekilátott, hogy a Székesfehérvári 17-es Gyalogezred történetét filmre vigye. A Csak még egyszer előre! című filmet november 30 -án, szerdán 18 órakor, és december 7én, szerdán 18 órakor a Barátság moziban vetítik.
 fotó: Kiss László - Ez a film nagy lépést jelent a városnak, komoly munkát azoknak, akik részt vettek a megalkotásában, és nem utolsó sorban neked, aki ugyan Székesfehérvár történelméről három dokumentumfilmet már letettél az asztalra, nagyjátékfilmet azonban most először készítettél.
Ha előre tudom, hogy ez a vállalkozás mekkora munkával jár, akkor lehet, hogy nem kezdtem volna bele. Szerencsére nem láttam előre – mondom ezt most már a vége felé közeledve. Az egész azzal indult, hogy meg kellett írni egy forgatókönyvet.
- Mi alapján dolgoztál?
Több szálon fut a cselekmény, a keretét Sipos Gyula ezredes, a 17-es gyalogezred vezetőjének idős kori visszaemlékezése adja. 1915 májusától 1918 november végéig követjük nyomon a gyalogezred történetét. Három katona sorsán keresztül nyerhetünk bepillantást abba, hogy milyen körülmények között harcoltak nagyapáink, dédapáink a Doberdó-fennsíkon, az isonzói csatákban. Korabeli visszaemlékezések, történelmi tények segítettek.
 fotó: Pápai Barna - Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésedre álló dokumentumok alapján neked kellett megírnod Sipos Gyula ezredes visszaemlékezéseit is?
Sipos Gyula eredeti visszaemlékezései elvesztek, ezért a már feltárt történelmi tények segítségével tulajdonképpen újra kellett rendszereznem, dramatizálnom a vele megtörtént eseményeket. A többi szereplő, ha úgy tetszik, fiktív, annyiban azonban nagyon is valóságosak, hogy valóságos emberi sorsok ihlették az ő személyüket. Ezenkívül az itthon maradottak sorsáról sem feledkeztünk el, hiszen a film egyik főszereplője egy fiatalasszony, akinek nem jön vissza a férje a háborúból. Rengeteg ilyen történet van, nincs olyan család Magyarországon, akinek ne lenne meg a saját háborús története. Ezekből a történetekből táplálkozik a Csak még egyszer előre! című film is.
- Te miből táplálkoztál? Gyerekkorodban neked is mesélt a nagyapád?
Fehérváron a Zichy ligetben van az az oroszlános emlékmű, amit a tizenhetesek állítottak. Ide többször elvitt a nagyapám, és mindig büszkén mondta, hogy ő velük együtt harcolt. Igaz, ő a Budapesti Egyes Számú Honvéd Gyalogezrednek volt a katonája, de egy helyen harcoltak a tizenhetesekkel a Huszadik Gyalogos Hadosztályban a Monte San Gabriele védelmében. Abban a pokoli küzdelemben olyan szoros bajtársi viszony alakult ki a katonák között, hogy a nagyapám évtizedek múlva is fejet hajtott az oroszlános emlékműnél. Ennek az ezrednek nagyon komoly respektje volt, köszönhető ez Sipos Gyula ezredesnek is, aki nagyon erősen összekovácsolta őket. Amikor 1918 november 2-án megkötik a fegyverszüneti egyezményt, az olaszok még kilencvenezer hadifoglyot ejtenek a monarchia katonái közül, mert mindenki azt mondja, hogy kész, vége, eldobálják a fegyvereiket. A tizenhetesek azokkal a fegyverekkel, amelyekkel elmenetek, haza is jöttek.
A Csak még egyszer előre! című film fő támogatója Székesfehévár Megyei Jogő Város Önkormányzata és az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság. Emellett Székesfehérvár-környéki vállalatok, vállalkozók is hozzájárultak a film létrejöttéhez, köztük a Harman, a Videoton Holding Zrt. és a HTM Zrt.
- Magad is kinn jártál a fronton, többször is. Lélekben mindenképpen, hiszen te írtad a forgatókönyvet. Mennyire éltél benne ebben a világban?
Voltam kinn a helyszíneken, azzal kezdtem a munkát, hogy kimentem a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kutatócsoportjával. Aztán nagyon sokáig minden gondolatomat ez a film, ezek a történetek kötötték le. Olyan visszaemlékezéseket, történeteket olvastam, melyekből két-három oldalnál többet egyszerre nem tudtam elolvasni, annyira megrázóak voltak.
- Mi a célod ezzel a filmmel? A megrázó dolgokat visszaadni vagy valami egészen más?
Szeretnék tisztelettel emlékezni a nagyszüleim generációjára, és megmutatni azt az emberi összetartást és kitartást, amit a háborús helyzet hozott ki a magyar katonákból abban az őrületben. Maga Sipos Gyula írja, hogy minden a bizalomra épült: ha nem bíztak volna egymásban, nem tudtak volna talpon maradni. Ez a bizalom ma már szinte ismeretlen fogalom.
- Mennyire nyomja rá a filmnek a témája a pecsétet arra a közösségre, akik ebben dolgoznak?
Sikerült összekovácsolódnunk. A színészek is tökéletesen azonosultak a szereppel amellett, hogy gyakorlati katonai kiképzést is kaptak. Nekem az volt a feladatom, hogy elhitessem velük, megéri ezt a filmet megcsinálni, és rábírjam őket a szerep megélésére.
- Nehéz feladat volt?
Egyáltalán nem! Matus Gyuri (idős Sipos Gyula) és Tűzkő Sanyi (fiatal Sipos Gyula) is nagyon átalakult. Tűzkőn azt vettem észre, hogy már arcban is nagyon kezd hasonlítani az ezredesre. Nem volt egyszerű a több embert megmozgató jelenetek koordinálása, ebben sokat köszönhetek Jásdi Balázsnak, aki a hagyományőrző csapatot összefogta.
- Hogyan gondolsz a pénteki bemutatóra?
Eddig három dokumentumfilmet készítettem Székesfehérvár történelméről, de egyiket sem volt olyan nehéz útjára indítani, mint ezt a háborús játékfilmet. Nem az elkészítésről beszélek, mert annak oroszlánrészén már túl vagyunk, hanem inkább az elengedésen. Szerettem rajta dolgozni, gyakorlatilag együtt lélegeztem a produkcióval több mint egy évig, és most útjára kell ereszteni.
- Mi lesz azután?
Vannak terveim, szeretnék még filmet készíteni. | 
Eseménynaptár
