1956. október 29-én szólalt meg először a Vörösmarty Rádió Fehérváron. Néhány évvel ezelőtt Sasvári Csilla, a Vörösmarty Rádió műsorvezetője beszélgetett az egyik alapítóval, a nemrég elhunyt Horváth Miklós bácsival a forradalomról és a kezdetekről.

 Miklós bácsi éppen ment a munkahelyére, a motorjavító üzembe, amikor találkozott egy piros-fehér-zöld zászlóba burkolózó fiatalemberrel, aki torkaszakadtából azt üvöltözte: ruszkik, haza! Gyorsan bement a munkahelyére. Felhívta az összes repteret, hogy mi történt, és értesüléseket próbált szerezni. Így tudta meg, hogy kitört a forradalom.

 

 

Egy-két nappal később az emberek kíváncsiak voltak, mi van a családtagjaikkal. Viszont az akkori rádiók ezzel kapcsolatban nem mondtak semmit.

 

„Nem akarok dicsekedni, de nekem jutott az eszembe, hogy itt van a rádióadó a szomszédban, nem is egy. Jól is ismertük őket. Azokkal kéne megbeszélni, hogy adjanak egy lehetőséget, és az itt lévő rádióadón keresztül tudjunk valami hírt mondani! Meg egyáltalán, itt is legyen rádió! Akkor már tudtuk, hogy a győri rádió működik.” – emlékezett vissza Miklós bácsi. Ezzel a fiatalos lendülettel javasolta az akkori igazgatónak, hogy az adót be kéne indítani. A főnöke rögtön adott egy listát azoknak az alkalmazottaknak a névsorával, ki mehet át tárgyalni a rádiótelepre.

 

 

A telepen már ismerték őket korábbról, mert különféle bemérések kapcsán már dolgoztak együtt. Egyszóval nem idegen helyre mentek. A telepen megbíztak az alkalmi küldöttségben, viszont a későbbiekben nem akartak semmilyen kellemetlenséget, ezért papírt kértek tőlük.

Nem volt senki, aki ezzel foglalkozott volna, ezért Miklós bácsiék elmentek a Munkásszövetséghez vagy egy ahhoz hasonló szervezethez, hogy írásban is rábólintsanak az illetékesek a rádió elindítására. A terv zöld utat kapott: a szövetségnél minden gond nélkül rákanyarították a papírra a hozzájárulást és az engedélyezést. Miklós bácsiék a mostani városházáról, a helyettes tanácselnök irodájából kezdtek el dolgozni: „Semmink nem volt, csak akaratunk. A rádióadónál azt mondták, hogy amit postavonalon küldünk, azt már adják is. Hát elindultunk, hogy szerezzünk magnót, rádiót meg ezt-azt, amire persze nem volt felhatalmazásunk. Bementünk a Kossuth utcai boltba, ahol mondtuk, mi kéne. Azt válaszolták: gyerekek, ha rádió kell, hogy a különböző műsorokat tudjátok fogni, tessék itt van. Minden papír nélkül odaadták. A vállalattól én is tudtam kihozni mikrofonokat. Ezen kívül szükségünk volt még postavonalra is. Szerencsére ott is volt ismeretségünk, mert az egyik nálunk dolgozó asszony férje a postán dolgozott. Pont ő volt az, aki ezeket a vonalakat húzta ki. Így rögtön lett kapcsolat köztünk meg a rádiótelep között. Viszont nem volt erősítőnk, ezért egy Vörös Szikra magnó szerkezetét használtuk fel, és máris indult az adás. A rádióadónak az volt az egyetlen kikötése, hogy legyen valami felügyelet, nehogy valaki uszító hangot adjon.”

 

 

A szalagos magnókkal elkezdődtek a helyszíni felvételek. Mivel sok sebesült került kórházba, ezért a szerkesztők – akik a motorjavítótól, a későbbi Ikarusból jöttek – innen készítették az első helyszíni riportokat. A műsort reggel kezdték, és egészen éjfélig adták. Éjszaka pedig sokszor különféle üzeneteket sugároztak a környező helyekre: „Nem volt olyan nagy távolsága az adónak, de például az osztrák határról is figyelték az adást. Ezt onnan tudom, hogy egyszer bejelentkeztek nálunk. Én mentem le hozzájuk, mert németül kellett beszélni. Nem akartak feljönni, csak azt akarták üzenni, hogy itt vannak Fehérváron. Mondtam nekik, jöjjenek fel és mondják be a mikrofonba, amit akarnak. Vogel fliegt – Száll a madár – ez volt a jelszavuk.”

 

 

Miklós bácsiéknak nagyon hamar el kellett költözni, pontosabban menekülni a városházáról, hiszen nem sokkal később megindult a katonai támadás a főbejáraton keresztül az épület ellen: „Gyorsan megbeszéltük a rádióteleppel, hogy adjanak zenét. Mi pedig addig mindent leszereltünk. A hátsó kijáraton keresztül vittük át a holmikat. A postával átellenben, a pénzügyi palotában kaptunk egy helyiséget. Addig szólt a rádió, amíg az első lövés el nem dördült Fehérváron. Pontosabban addig, amíg a tankok meg nem jelentek az utcákon. Kinéztünk a pinceablakon hajnalban, mert akkor még nem voltunk bent, és láttuk, hogy a vállalatunk egyik dolgozója hajlik ki a páncélos ablakából, és mutatja, merre kell menni.”

 

November 4-én már nem szólalt meg a Vörösmarty Rádió. Aznap reggel Miklós bácsiék egyik kollégája, aki közel lakott az épülethez, sebtiben még leszerelt mindent. A felszerelést pedig a pincében a szénrakás alá rejtette. A katonák és a nyomozók így nem találtak mást, mint asztalt meg székeket.

 

Később természetesen a rádió miatt Miklós bácsiékat bíróság elé állították: „Nem tudtak semmit sem ránk bizonyítani, mert egy magnószalag sem került a kezükbe. Meg egyébként is, ki hogy vette a kórházi tudósításokat. Azok, akik megsebesültek a bajtársi hadseregtől szívességből ... hát amit azok mondtak, azt ők mondták. Mi nem uszítottunk.”

 

Sajnos az első riportok hangfelvételei nem maradtak fent. A szén alá rejtett felszerelést később valahogyan visszavitték oda, ahonnan kapták őket, és ezzel együtt a szalagoknak is nyoma veszett. Mindenesetre Miklós bácsi emlékeiben elevenen élt az utolsó adás. A Magyar Rádió egyik műsorát kellett volna relézniük. A kapcsolat viszont nem jött össze, ezért a Vörösmarty Rádió szignáljával búcsúztak el: Hazádnak rendületlenül/Légy híve, oh magyar...