Minél idősebb az ember, annál több tapasztalattal rendelkezik, és a hívő keresztény ember az évek múlásával egyre inkább érzi Isten szeretetét, Isten segítségét, és azt is, hogy mennyire rászorul erre a segítségre. Azt tapasztaltam, hogy igazán szépet, maradandót csak Isten kegyelmével, szeretetével lehet alkotni. Azok a sikerek, eredmények, amiket az ember elér, Isten szeretetének köszönhetők. Ezt szerettem volna kifejezni ezzel a zsoltárral. Utalva ezzel arra is, hogy az ember néha megfeledkezik arról, hogy mennyi jót kap Istentől és az emberektől. Az első, amit meg kell köszönnöm, az a neveltetésem, az a hit, az a példa, amit családomtól, szüleimtől kaptam. Látom a mai gyerekeken, hogy ez óriási ajándék, amit sokan nem kapnak meg, és ezt lelkileg minden gyermek megérzi. Mi még az a generáció vagyunk, ahol természetesebb volt, hogy a szülők együtt nevelték a gyermekeket. Békességben éltünk, szüleim házassága halálukig tartott, bizonyos értelemben klasszikus családban nőttem fel. Egy testvérem van, mégis nagycsaládban nőttünk fel, mert édesanyám a tizenkettedik gyermek volt, így aztán sok unokatestvérrel, baráttal gazdagodtam. Nem csupán gyermekként, hanem keresztény emberként is, hiszen tőlük kaptam a példát, tőlük kaptam az indíttatást az imádságra, a ministrálásra és minden egyéb meghatározó dologra.

 

 

Felnőtt fejjel azt mondom, hogy az sokkal könnyebb helyzet volt, mint a mostani. Akkor egyértelmű volt, ki van velünk, ki van ellenünk. A családunk mindig kiállt a hitéért, nekünk ez természetes volt nagyapámtól kezdve, amióta eszemet tudom, és ezt a falu is tudta, ahol felnőttem. Volt rajtunk ugyan nyomás, de a mi családunkban annyira mély a hit és annyira mélyek a hagyományok, hogy nem lehetett lebeszélni a szüleimet arról, hogy hittanra járassanak. A mai világban, amikor azt mondják, hogy mindent lehet, sokkal nehezebb a hithez ragaszkodni, nehezebb egy értéket vállalni, hiszen vagy azt mondják, hogy minden érték, vagy azt, hogy semmi sem érték. Az akkori tisztább világ volt, mert egyértelműek voltak az értékek. Gyerekként azt is megtapasztaltam, hogy a közösség becsüli azt, akinek szilárd értékrendje van, aki kitart emellett, és nem csak azt nézi, hogy adott pillanatban mi az érdeke, hanem tud ragaszkodni maradandóbb dolgokhoz.

 

 

Csákváron. Akkor még falu volt, most már város, és nagyon kötődik a szívemhez.

 

 

Tizennyolc éves koromban már felmerült, hogy ezt a hivatást választom, bár ez így nem pontos, mert ez nem választás ebben az esetben, inkább elfogadás. Jó példaképeim voltak a papok között, akkor azonban még úgy éreztem magam is, és azok is, akik bölcsebbek voltak nálam és hallgattam a tanácsukra, hogy ez egy életre szóló döntés, meg kell gondolni, meg kell imádkozni, még látni kell sok mindent az életben ehhez. Örülök neki és nem bántam meg, hogy volt egy hétéves kitérő, amibe sok minden belefért: egy főiskola, munka, katonaság. Huszonöt éves voltam, amikor jelentkeztem, és elkezdtem a szemináriumot.

 

 

Van, amit el lehet mondani belőle, és van, ami érthetetlen, még számomra is. A papság és a házasság hivatása lényegében ugyanabból a döntésből fakad, hogy oda akarom-e adni, oda tudom-e adni az életemet? Nem mondom, hogy teljesen mindegy, hogy Istennek vagy egy konkrét személynek, de alapvetéseiben nagyon hasonló. Mondhatjuk, hogy kevés pap van, de ha a jelen társadalmát nézzük, kevés a házasság is, mert az alapja mindkettőnek a másik vállalása. A titok a papi hivatásban is éppen úgy jelen van, mint a házastárs választásában. Miért éppen őt választottam? A papi hivatásra is sok minden indítja az embert: neveltetés, vallásosság, példaképeim, imádságaim, de valójában titok marad, mint ahogy egy személyes kapcsolat is titok.

 

 

Nagyon sokat köszönhetek annak az isteni gondviselésnek, hogy a budapesti tanulmányaimat követően három évet Rómában tanulhattam. Ez nagyon sokat jelentett lelkileg és tanulmányokban is, hiszen 1991-et írtunk, egy olyan időszak volt ez, ami komoly váltást jelentett szellemiekben és lelkiekben is: meglátni Európát, meglátni az egyház középpontját. Szinte minden nap el tudtam menni a Szent Péter-bazilikába, ami sétát és imádságot is jelentett. A Gregoriana Pápai Egyetem olyan szellemi középpontja az egyháznak, ahol nagyon sok értékes professzort ismerhettem meg, és sok-sok értékes embert. Olyan lelkületben, olyan szellemiségben volt részem, aminek papi hivatásomban nagyon sokat köszönhetek, és múlhatatlanul rányomta a bélyegét a gondolkodásomra. Amikor hazajöttem, Takács Nándor püspök úr Budakeszire helyezett, elsősorban azért, mert van ott egy katolikus gimnázium, ahol hittant taníthattam négy éven keresztül. Ez megint meghatározó volt, mert mindig vonzódtam a tanításhoz, és sok tapasztalatot szerezhettem a pedagógusoktól, a gyerekektől. Nagyon szép évek voltak ezek is. Négy év után kerültem az egyházmegye központjába. Ennek most már tizennyolc éve, és örülök, hogy itt vagyok.

Egy papnak kevés beleszólása van abba, hol teljesít szolgálatot. Mégis: mennyire számít a hely?

Én mindig örültem annak, ahol voltam. Soha nem mentem vissza sehová. Nagyon nehezen tudtam egy gimnáziumi találkozóra is elmenni, harminc-harmincöt év alatt talán kétszer, ha voltam. Nem mentem vissza soha a főiskolára, nem mentem vissza a katonasághoz, nincsen bennem olyan nosztalgia, hogy „jobb volt akkor, mint most”. Én úgy gondolom, jó volt, amikor ott voltam, meg most is jó, hogy itt vagyok. Mindig ott érzem magam jól, ahol éppen vagyok – ez biztos, hogy Isten kegyelme.

 

 

Hát persze! Ahogy egy házasságban sem az számít, hogy mekkora házunk van, milyen drága autóban utazunk, hanem az a lényeg, hogy szeretjük-e egymást vagy nem. Egy pap életében is az Istennel való kapcsolaton múlik minden. A körülményeket nem mi választjuk meg, viszont szabadságunk van abban, hogy hogyan reagálunk a körülményekre. Voltak persze nehéz helyzetek, de Jézus kegyelmet ad ahhoz, hogy az ember elviselje.

 

 

Nagyon sokat! Érdekes, hogy itt voltam tizenkét évig és nem tanítottam...

 

 

Nem. Visszagondolva furcsa is, hiszen mondhattam volna, hogy szeretnék hittant tanítani, biztosan örömmel vették volna. Isten mindig ad egy jelet, hogy éppen mire van szükség. Jel volt számomra, amikor az iskolába igazgatót kellett keresni, lelki vezető sem volt. Ekkor közösen beleálltunk ebbe a feladatba, és azóta nagyon meghatározó és nagyon nagy öröm, hogy gyerekek között vagyok nap mint nap. Hiszen aki gyerekek között van, megőriz egy darabot a gyermeki lélekből. Egy kereszténynek, egy papnak nagyon fontos, hogy úgy is lássuk a világot, ahogyan ők látják, azzal a tisztasággal és nyitottsággal. Tisztában vagyok vele, hogy a mai egy egészen más nemzedék, mint amilyenek mi voltunk általános iskolában – rengeteget változott azóta a világ.

 

 

Mindenképpen. Nagyon meghatározó a családi háttér, ami nem minden esetben stabil. Az iskolának ezzel megváltozott a szerepe: jóval többnek kell lennie egy oktatási intézménynél: szereteten alapuló közösségnek kell lennie. Ha a gyermek szeretve van otthon, akkor azért, mert számára ez a természetes közeg, ha nem kap elég szeretetet, akkor pedig azért, mert szüksége van rá. Ebből a szempontból egy katolikus intézménynek ez meghatározó jellemvonása.

 

 

A szülőknek nehéz, mert velük elhitetik, hogy ez a szabadság. Mindig elmondom a szülőknek, akik hozzánk íratják a gyermeküket, hogy mindig tegyünk különbséget a között, hogy a gyermek mit szeretne, és mi a jó a gyermeknek, mert a kettő nem ugyanaz! A gyermeknek nagyon fontos a biztonság, és a szabályok mindig biztonságot adnak. Az csapda, hogy akkor vagy szabad, ha mindent megtehetsz. Akkor vagy szabad, ha megmutatják neked az utat, és elmondják, hogy hogyan kell járnod, és a kitérőknek mi a következménye, hiszen te döntesz, hogy ezen az úton jársz-e. A gyerekek nagyon is jól érzik magukat, ha rend van, fegyelem van, tudják, hogy mit kell tenni. Ha valaki gyerekként azt teheti, amit akar, azzal tönkremegy az élete, hiszen a világ sem olyan, hogy azt tehetjük, amit akarunk, hiába próbálják ezt sugallni nekünk. Megdöbbentő a kereskedelmi média hatása: látom a gyerekeken, hogy ugyanazokat a szlogeneket mondják, ugyanazokat a viselkedési formákat veszik fel, mint a különböző valóságshow-k, tévésorozatok szereplői. Ezzel szemben nálunk a szeretet a szigorúságban is jelen van. Régi mondás: a követelés szeretet nélkül föllázít, szeretet követelés nélkül megaláz. Emlékszem, nagyapám, aki négy évig volt az első világháborúban az olasz fronton tüzér, amikor hazajött, olyan tekintély volt a családban, hogy amikor ő beszélt, vagy a többi felnőttel beszélgetett, mi, gyerekek hallgattunk. Amikor a felnőttek valamit csináltak, a gyermek másod-harmadrendű volt. Nem azért, mert nem szerettek minket, hanem azért, mert ezáltal akartunk olyanok lenni, mint apáink és nagyapáink, ezáltal akartunk felnőni. Most a gyermek azt látja, hogy jobb kicsinek maradni, mert annak mindent szabad, a nagyok meg veszekednek, vitatkoznak. Senki sem akar lelkileg felnőni, ha nincs olyan meghatározó példa. Az iskolában ezért nevelési elv, hogy a templomban a nyolcadikosok ülnek az első padban, a kicsik leghátul, hiszen a kicsi mindig azt akarja csinálni, amit a nagyobb. Akarjál nagy lenni, akarjál közelebb kerülni Jézushoz! A pedagógiának ez a lényege. Fontos, hogy megtanítsuk a kisebbnek: nagynak lenni jó, hogy akarjon ő is naggyá válni, felnőni, kibontakozni. Sok szülő szemében ez vonzó, hiszen ez az élet, ez a fejlődés alapja.

Kik voltak az ön példaképei?

 

 

A jóságából éreztük. Szigorú volt egyébként, de akkor minden felnőtt szigorú volt, a felnőttek megmondták, hogy mit csináljunk, és ez nem számított akkor égbekiáltó bűnnek. Később nagyon sokat jelentett számomra itt Székesfehérváron egy káplán atya, Molnár Alajos. Amikor gimnazista voltam, összetartotta az ifjúságot, és többeket a papi hivatás felé irányított. A későbbi csákvári atyának, Krasznai Zoltánnak az önzetlensége ragadott meg, az, hogy nem magával törődik, hanem másokkal: ez a bölcs, mély, imádsággal társuló szeretet vonzó volt számomra, és egyre inkább Isten felé, a papi hivatás felé irányította az életemet.

 

 

Nagyon örültem neki! Nem mintha megváltoztam volna, de azt gondolom, hogy ez az egyházam elismerése is, és ezt nagyon fontosnak tartom. Azt is, hogy az egyház és a polgári társadalom együtt tud működni: pozitív dolgokban, értékek teremtésében nagyon is kiemelkedő az együttműködés. A másik fontos dolog az emberekkel való közelség, hiszen az egyház nem egy elefántcsonttoronyba zárt intézmény, aminek fogalma sincs az emberek életéről, nem ismeri a problémákat, hanem átérezzük a hétköznapi életet, próbálunk a legkülönbözőbb módon részt venni abban, és segíteni, ahol lehet. Spányi Antal püspök atya nagyon sok lehetőséget ad nekünk a munkában, és ennek megfelelően szerteágazó az egyházmegye tevékenysége: van múzeumunk, van művelődési házunk, rengeteg kiállításunk, kulturális programunk, törődünk a bajbajutott emberekkel a karitász által, leányanyaotthont működtetünk. Szinte azt mondhatom, hogy az élet minden területét átöleljük. Püspök atyának még söre is van! Ebben a díjban ez a társadalmi szerepvállalás is benne van, hiszen mi az emberek között élünk, az emberekért vagyunk. Éppen ezért nagyon jólesik Fehérváron sétálni, találkozni az itteniekkel. Annak is örültem, hogy sokan örültek ennek a díjnak, hiszen azt meg lehet érezni, egy átlag emberismerő is észreveszi, hogy tiszteletből tapsolnak vagy szívből köszöntik a díjazottat – ez is egy jó visszajelzés. Amit említett, az teljesen igaz: én valóban a háttérmunkákat szeretem csinálni, ezt viszont püspök atya bizalma nélkül nem tehetném. Nálunk egy program szervezése úgy alakul, hogy püspök atya elgondol egy dolgot, meghatároz néhány alapvető vonást, a részletek kidolgozása azonban már az én feladatom. Ha van bizalom, ha van tér, akkor nagyot tud alkotni az ember, ha nincs bizalom, akkor lehetek a püspök atya táskahordozója, ettől még nem fog semmi sem történni. Szerencsére ő nem ezt látja a munkatársaiban, szeretetteljes ember, aki teret ad a munkához. Sokat számít az a viszonyulás a feladatokhoz, ami az egyházmegye munkatársait jellemzi, mert nálunk nem akkor ér véget egy rendezvény, amikor az utolsó pohár sört is elfogyasztják, hanem akkor, amikor megköszönjük a közreműködők segítségét. Talán ezért segítenek olyan sokan mindig – ilyen fontos a köszönet. Talán nem kell mondani, hogy mi ezt a munkát nem pénzért csináljuk, és talán ez a döntő elem, mert a pénz bezavar mindenbe. Ha a saját hasznomat nézem, az már régen rossz. Természetesen azt is meg kell említeni, hogy a püspökségi feladatokat nem egyedül végzem, hiszen legalább húsz munkatárssal dolgozunk közösen és önzetlenül. Visszatérve a háttérszerephez: én sohasem akartam első lenni, mert az mindig zavar. A titkom a megelégedettség, ami nem egyenlő a ”langyos vízzel”. Amit szívvel-lélekkel tudok csinálni, az nem mások ellen van és nem a magam dicsőségéért. Ez valahogy hiányzik belőlem, és ennek nagyon örülök.

 

 

Egy középiskolásoknak szóló katekézist szeretnék elindítani, mert úgy érzem, ebből hiány van a városban. Ezt a tavaly végzett nyolcadikosoknál vetette fel néhány szülő és diák is, hogy szeretnének hittant tanulni az általános iskolát követő időszakban is. Arra gondoltam, hogy mivel minden vasárnap öt órakor a Szent Imre-templomban tartok szentmisét, a mise után az altemplomban tartanék egy középiskolásoknak szóló hittant. Erre hívtam meg a város fiataljait. Akiket én tanítottam, ismertem, azokat személyesen is, és a templomi hirdetésben, a honlapunkon is. Isten ajándéka lesz, ha ez megvalósul. A cél az, hogy a fiatalok olyan közösségben legyenek, amely értéket ad számukra. Szeretnék erre építeni egy ifjúsági bált, kirándulásokat rendezni, művészetekkel foglalkozni. Egy keresztény fiatalnak az is probléma, hogy hol ismerkedjen hozzá hasonló gondolkodásúakkal, erre szeretnénk közösséget építeni, és teret adni a fiataloknak.