Takács Imre születésének 90. évfordulójára emlékeztek pénteken a Városháza Dísztermében Székesfehérvár Önkormányzata, a Magyar Írószövetség Közép-dunántúli Csoportja, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Fejér Megyei Tagozata, a Vörösmarty Társaság, a Szabadművelődés Háza, a Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház, a Vörösmarty Mihály Könyvtár és a Gorsium Művészeti Szakgimnázium közös szervezésében. Az ülésen Sebők Melinda, Kovács Imre Attila, Bobory Zoltán, László Zsolt és Saitos Lajos előadásai idézték fel a "mezei próféta" alakját.

"Hogy ki milyen utat jár be, legszemléltetőbben nem azzal bizonyíthatjuk, honnan indult, miféle mélyvilágból, hanem hogy fölfelé törésében milyen rétegeken kínlódta át magát. Nádmennyezetet, betont vagy vas-égboltot kellett-e testével is átszakítania." - írta a nemrégiben elhunyt Csoóri Sándor barátjáról, Takács Imréről. A 90 éves született Takács Imre hatelemis parasztként, "az ökrök faránál" kezdte írói pályáját, hogy eljusson a magyar líra csúcsaira. Az 1945 után indultak egyik legkiválóbbika volt, aki Nagy László, Juhász Ferenc vagy Csoóri Sándor nemzedéktársaként, s hozzájuk közel álló szellemiségével az újabb magyar líra fontos teljesítményét hozta létre. Bakonyi István irodalomtörténész felidézte, hogy életében tevékeny középpontja volt a fehérvári irodalmi életnek folyóirat és irodalmi társaság nélkül is. Amikor 1988-ban újjáalakult a Vörösmarty Társaság, 1990-ben pedig megszülethetett az Árgus, mindkét közösségben otthonra lelt, bár – sajnos – csak rövid időre.

Köszöntőjében Cser-Palkovics András polgármester kiemelte, hogy Pomogács Béla irodalomtörténész "az őszinteség költői" közé sorolja Takács Imrét, aki olyan korban érdemelt ki ezt a címet, amikor költeményeken keresztül sem volt veszélytelen őszintének lenni. "Ma szerencsére sok generáció már nem érti, miért lehetett nehéz őszintének és szabadnak lenni. A szabadságról beszélnük, de őszinték nem vagyunk a XXI. század elején, sokszor nem beszélünk fontos társadalmi problémákról, csak azért, mert illetlennek tartjuk ezt. Sokszor csak akkor kezdünk el beszélni a gondokról, amikor már nagy a baj. Amikor Takács Imrére emlékezünk, akkor fontos egy emlékülés, egy kötet, amit kézbe vehetünk, de fontos azt az üzenetet is megérteni, hogy csak őszintén érdemes élni, mert akkor tudjuk közös dolgainkat rendezni." - fogalmazott Székesfehérvár polgármestere.

Az emlékülésen Sebők Melinda irodalomtörténész Tüskés Tibort idézte, aki szerint Takács Imre ironikusan mezei prófétának nevezi magát, benyomásait pedig nem párolja filozófiává, eszmei felismeréseit is érzésként vezeti ki. "Ez figyelhető meg négysoros lírai önarcképében is: Hazajövök, lefekszem élnémulok/ Takarnak tégla-odu függönyei/Mégis a csodajárás fölé kitett/ Bölcső a fekvőhelyem egy fatetőn." - idézte példaként Sebők Melinda a költő négysorosát.

Takács Imre világszemléletéhez időskori, prózai írásai adnak kulcsot. Keményen, önálltatás nélkül néz szembe a valósággal, mint ahogy teszi ezt a Hadd gondoljak valami szépet! című kötetének előszavában, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol van a boldogság mostanában? "Nem hiszek az olyanban, amikor Mancika mondja Piroskának, hogy az Elvira végre boldog. Isten is csak közelítésben létezik, így a boldogság is. Eléljük, aztán hipp-hopp. Vagyis elszáll. Aztán újra kergetjük - már mi, kergék holott halvány fogalmunk sem lehet a bekövetkezendőnek a mibenlétéről. Azt állítom, hogy semmiféle előre elképzelt boldogság se következett még be. Ugyanakkor vannak kedves meglepetések az életben. Az egyik kedves állapot a cselekvés állapota. Ezt merném garantálni, a cselekvés kedves állapotát. Vagyis a cselekvés-béli állapot kedvességét.." - írja Takács Imre.

 

Kovács Imre Attila a „Míg elmém gyönyörködik, szívem borzong” - Takács Imre A bohóc búcsúzása című verséről tartott előadásának Prológusában előrebocsátotta, hogy értelmezését az oktatás, a tudomány és a helyi kultusz vonatkozásában írta meg. A hiteles portré megrajzolásához – bár a derűs/komédiás életstílus és a diszharmonikus, csalódott lélek kálváriájának összekapcsolását már izgalmas megközelítésnek véli – a költő pályakezdéséig nyúlik vissza, a költő lírai mondandóját a kimeríthetetlen kérdésre adott válaszkísérletként definiálja. A bohóc alakját egyszerre látja imágónak és alteregónak. Kovács Imre Attila megfogalmazásában A bohóc búcsúzása című vers előtörténete egy új világ- és énkép megfogalmazásának, amelyben a búcsúzó bohóc a művész önarcképe. Szereplőinek viszonyrendszerében a férfi–nő kapcsolat a legfájdalmasabb; a szép légtornásznőtől elbúcsúzva a bohóc is megváltozik, „az új személyiség a legtávolabbi múlt és a jövendő közt feszülő parabolaív fókuszában áll.” Az utolsó sor metonímiájával – „inog a letaposott föld alattam” – a költő az ember kozmikus létét a sorssal, az időt a térrel kapcsolja össze. A Kígyó és virág alcímmel az előadó Takács az Egymásra emelt kövek című versében megjelenő olajképre utal – az Epilógus szerint értelmezésben ezeket a motívumokat, azaz a szépséget és költői természetességet, valamint a „ravaszságot”, a gondolkodói indíttatást számon tartva.

 

Bobory Zoltán Takács Imre ’Szegényes Katalin-virág’ című írásáról beszélt. Előadását a költő emlékére írt versének interpretálásával kezdte, majd felidézte a versmondással kapcsolatos közös élményeket – és a legszívesebben mondott prózai írás, a Szegényes Katalin-virággal való első találkozást és a Takács Imre temetésén elhangzót Szabó Gyula hangján. A költő 23 évesen írta a levelet halott édesapjához – a vallomás mélyen fájdalmas, őszinte hangján, sok megválaszolatlan kérdéssel. „Világok szembeállásának víziója ez. Az egytornyú falvak és az árnyéktalanná lett, lealacsonyult soktornyú városok emberfaragta ellentéte. Ezért nem volt lehetséges, hogy az elmúló és érkező világ egymásba ölelkezzen Takács Imrében és édesapjában.”