Emlékszem, azt is megsúgták, hogy a cserkészzászló hová lett befalazva. Nekünk ezek az illegális cserkészélmények nagyon bevésődtek, jó emlékek voltak, apáméknak pedig a régi barátokkal való együttlétet jelentették, az összetartozást, a közös értékeket. Amikor eljött a rendszerváltozás, és újra lehetett cserkészetet szervezni, azt gondoltam, hogy ez a fajta közösségi együttlét nagyon berobban majd, de csalódnom kellett. Cserkészetet ugyan nem szerveztem, de néhány biciklitúrát igen, és ott is látszott, hogy mások már ezek a gyerekek. Amikor mondtam nekik, hogy hozzanak magukkal egy darab szalonnát, mert majd megsütjük ebédre, a gyerekek szülei közölték velem, hogy ezek a gyerekek nem esznek szalonnát. Olyan is volt, hogy ötszáz méter után odavágták a biciklit, hogy fáradtak. Azt gondolom, azt a fajta természetszeretetet, strapabírást, érdeklődést, amely bennünket az ötvenes években jellemzett, a mai gyerekekben óriási kihívást jelent feléleszteni. 

 

 

Éppen azon gondolkodtam a minap, hogy a gyerekkori tanáraim mennyi privát időt áldoztak a gyerekekkel való foglalkozásra. A Ménesi Dezső bácsi, aki a Márvány utcai iskolának volt az igazgatója, heti két alkalommal tartott fotószakkört. 

 

Nem, ugyanis nálunk családi hagyomány volt a fényképezés, sohasem volt idegen a gép működése. Nagyapám fotóamatőr volt, apám is nagyon szeretett fényképezni. Inkább csak hobbi volt, hiszen apám tisztviselő volt a fővárosnál. Akkoriban a fotóamatőröket engedték fényképezni, s ha csináltak néhány felvételt a május elsejei felvonulásról, még támogatta is a város az ilyen jellegű munkákat. 

 

 

Nem voltam annyira vagány gyerek, bár igaz, hogy mi a barátainkkal mindenfelé mászkálhattunk, és érdekes, engedtek bennünket. Nem volt egyfolytában tűzharc, de ha éppen lőttek a környéken, beálltunk egy kapualjba. Fényképezőt nem vittem magammal soha, azt már akkor lehetett tudni, hogy a fotónak óriási jelentősége van, hiszen dokumentál, le is lőhettek volna miatta. Főleg utólag volt sorsdöntő egy-egy fotó, amikor a leszámolás során azonosították a forradalmárokat. Egyik emlékezetes jelenet volt számomra, amikor '56-ban egyszer a barátomnál ebédeltünk, és megjelent három műszaki egyetemista gépfegyverrel, posztókabátban, és csatlakoztak hozzánk. Az egyikük a barátom unokatestvére volt. Később csupán az volt a szerencséje, hogy bár róla és két társáról készült híradófotó, ahogy egy kocsival mennek felfegyverezve, de neki csak a keze került a képre, s egyedül ő tudta, hogy az hozzá tartozott. 

 

Azt a fajta összefogást, amit 1956 őszén tapasztalni lehetett, azóta sem láttam. A háború akkor még jócskán benne volt a levegőben, és érdekes, de egy pillanatig sem volt az embernek olyan érzése, hogy többesélyes a dolog. Azok az emberek, akik megjárták a frontot, majd az orosz hadifogságot – bár a végsőkig lelkesedtek, kidíszítették a kapukat, kitették a piros-fehér-zöld lobogót – azt hiszem, a lelkük mélyén érezték, tudták, hogy ennek tragikus kimenetele lesz. 

 

Az az egy biztos, hogy képbe sohasem került a fotózás. A nagyapám tanárember volt, apám tisztviselő, valami efféle tisztességes pályára szántak engem is. Volt a családban, aki nem ezt az utat választotta, de annak nem nagyon ejtették ki a nevét, nem dicsekedtek vele. Emlékszem, egyszer beállítottam biciklivel a nagynénémhez, aki épp a barátnőivel teázott, és letagadta, hogy én az unokaöccse vagyok. A nagyanyám előtt egyszer mondtam, hogy fényképész szeretnék lenni, de a nagyanyám rögtön kiigazított, hogy belőlem tisztviselő lesz, meg fogom látni. Akkoriban nyaranta pár hetet dolgoztunk, én mindig a fővárosnál segítettem, például az adóellenőrnek vittem a táskáját, a fényképező pedig mindig a nyakamban lógott. Szilágyi bácsi, a pénzügyi osztályvezető vette egyedül komolyan, hogy én fényképész szeretnék lenni. Az első képem a helyi szakszervezeti hetilapban jelent meg, amely azt ábrázolta, hogyan épül a 12. kerületi tanács kiegészítő szárnya. Sziszi bácsi nagyon elégedett volt, azt mondta, menjek bármikor, ő mindig fizet annyi pénzt, hogy meg tudjak vacsorázni. 

 

Ha az embernek vannak tervei, ha komolyan érdeklődik valami iránt, akkor előbb-utóbb célba ér! Évekig dolgoztam a Forte gyárban Vácott, Berty Imre és Radó Aurél vezető színestechnikai szakemberek mellett. Ez nem volt egyszerű mutatvány, mert reggel háromnegyed nyolcra kellett ott lenni – a vonat úgy hat-fél hét között indult Budapestről. A Forte gyár a háború előtt Kodak terméket gyártott. Neves szakembergárdájából 1956-ban sokan disszidáltak, és vezető nyugat-európai fotóanyaggyáraknál helyezkedtek el, majd később, amikor lehetett utazni, rengeteg szakmai dologban segítettek nekünk. Aztán jött 1965, amikor egy nagyon kedves kolléga, Herédi Ferenc, a Forte kereskedelmi igazgatója együtt kártyázott Beliczay Lászlóval, a Corvina kiadó főkönyvelőjével, és kártyázás közben fölmerült, hogy milyen fontos lenne egy fotóarchívumot létrehozni a Corvina mellett. Ilyen akkor már volt az olaszoknál, a németeknél és minden jelentős országban. Herédi Ferenc mondta, hogy van egy fiatalember, aki ezt meg tudja csinálni, ez voltam én. Akkor ez óriási lehetőség volt számomra. Radocsay Dénes világhírű professzor a freskókról írt egy könyvet, és ehhez a nevelt fia segítségével pénzt tudott szerezni Londonból, az UNESCO-tól. Hát el lehet képzelni, hogy huszonnégy éves koromban ehhez a munkához megrendelhettem a legprofibb eszközöket húszezer dollárért, akkor, amikor egy Volkswagen körülbelül háromezer dollárba került. Ennél nagyobb dolog csak az volt ebben az időben, hogy a saját magam által épített fotólaboratóriumot megvizsgálva felvettek a Fotószövetségbe. Ez a magyar fotósoknak a legmagasabb köre, ha ebbe valaki bekerül, komoly szakembernek számít, akit komoly megbízásokkal keresnek meg. A fotózás, a kiadói kapcsolatok révén benne tudtunk lenni a nyugati szakmai életben. Ez általában kölcsönös segítséget jelentett, jó kapcsolatokat. 

 

 

A lehetőséget megkaptam, de azért közel sem volt minden egyértelmű és rózsás, hiszen állandóan a maximumot kellett nyújtani, és az embernek folyamatosan feszegetni kellett a határait – akár a fizikai határait is. A korábban említett freskókönyv fotózásánál például a Hidegségbe lejutni fél éves szervezést jelentett: megszerezni az engedélyeket a határzónába való bejutáshoz, majd utána szerezni egy lovaskocsit, amelyik a lámpákat és a többi fotós eszközt elviszi az adott helyre, miközben a határőr végig ott van. És bármilyen körülmények között tökéletesen megvilágított, megkomponált képeket készíteni. Akkor is, amikor például Moszkvában egy szállodában kellett fényképeket készíteni, és az összes felszerelésem 220 volttal működött, miközben ott 110 voltos konnektorok voltak. Elmentem egy áruházba, ahol köztudott volt, hogy semmit nem lehet kapni, de transzformátor véletlenül volt, így meg tudtam oldani a problémát. Számtalan ilyen helyzet adódik munka közben. 

 

 

Esztergomban van Európa egyik leghíresebb egyházi kincstára, és a korona hazahozatala idején ennek a kincstárnak a színes fotóit ekkor már évek óta én csináltam. A fekete-fehér felvételek készítése Kárász Judit feladata volt, kinek segítőkészségéért ma is hálás vagyok. Kovács Éva művészettörténésszel is itt kerültem munkatársi, majd később baráti kapcsolatba. Akkori munkámat tanítványom, Mudrák Attila ma is folytatja. Eredetileg úgy volt, hogy a koronázási jelvények fotózásának feladatát az MTI kapja meg. Bár lett volna köztük olyan fotós, aki el tudta volna készíteni a fotókat, ők olyan valakit küldtek ki, aki az akkori rendszerben „jól feküdt”. Amikor az MTI által letett anyagot Kovács Éva és Lovag Zsuzsa – A magyar koronázási jelvények című könyv írói – meglátták, mondták, hogy akkor most hívják a Karcsit, vagyis engem. Akkoriban egy Szent László-hermát egy hétig fényképeztünk, például szórófejes festékkel fújtuk minden beállításnál a megfelelő színűre a hátteret, és ehhez már a festékbeszerzés sem volt egyszerű. A korona első fényképezésénél nagyon nagy volt a körültekintés, a körzeti megbízott a házunkban még a szomszédokat is végigkérdezte, hogy szoktunk otthon viselkedni. 

 

 

Igen. Féltek, nehogy baj legyen. Ez nem is volt teljesen alaptalan, hiszen a korona visszatértét nem mindenki tartotta helyénvalónak. A nyugatra szakadt magyarok közül többen nem is értették, hogy az Egyesült Államok miért tesz ilyen jelentős gesztust Magyarországnak. Nagy értékű műkincsek fényképezésekor rendkívül körültekintőnek kell lenni, például figyelni a berendezések távolságára: ha felrobban egy lámpa, ne sérüljön a tárgy, és hasonlók. Ha megteremtettük a körülményeket, akkor már csak a szakmai munkára kellett figyelnünk. Egy műtéthez tudnám hasonlítani. Imádtam csinálni ezeket a képeket! Ha megnézzük a palástkönyvet, láthatjuk, mennyire befolyásolják a fényviszonyok a képet, mert ez a finoman szövött palást mindig más és más. 

 

A palást az egyetlen olyan koronázási ékszer, amelyen szerepel keletkezésének időpontja, és az is egyértelmű, hogy a székesfehérvári koronázóbazilikának készült. Én azt gondolom, ha a palást Fehérvárra kerül, az sem baj, ha egy kicsit utazni kell, mert kultikus szempontból ennél sokkal fontosabb, hogy az egykori koronázóhelyen kapjon helyet, ott, ahová eredetileg szánták. 

 

 

Fehérvárnak ugyan kicsi a belvárosa, de tulajdonképpen egy ékszeres doboz. Az sem mindegy, hogy az embert kik veszik körül adott helyen. Számomra nagyon kedves élmény volt Kovács Péterrel és Kovalovszky Mártával együtt dolgozni, miattuk lett számomra ez a város otthonos hely. Rendkívül jó múzeumi anyagot hoztak itt létre, és nagyon jó művészeti társaságot vonzottak. Olyan helyeken fotózhattam, mint a Ciszter-templom sekrestyéjében lévő pálos faragásoknál vagy a Maulbertsch-freskóknál a karmelita templomban. Utóbbi az egyik kedvenc könyvem. Óriási munka volt, kiállítás is született ezekből a fotókból a Szépművészeti Múzeumban. Nagyon szép munkák kötnek tehát a városhoz.

 

 

Rendkívül sok múlik azon, hogy milyen atmoszféra veszi körül az embert, mennyire tud otthonosan mozogni egy helyen. Nekem mindig az a mércém, hogy elgondolom, ha évtizedekre külföldre szakadnék, hova jönnék vissza mindenképpen. Fehérvár olyan város, ahová visszatérnék. 

 

 

Az ember sok mindent tud, és sok minden szerencsésen vagy éppen szerencsétlenül történik vele. Ha belegondolok, hogy milyen nagy szerencsém volt sok olyan dologban, amelyek sorsdöntőek, akkor nem panaszkodhatok. Persze az embernek mindig több terve van, mint amit meg tud valósítani, így állandóan van olyan feladat, amit még nem csinált meg, pedig szeretné. Jelenleg leginkább a színtan foglalkoztat, ebben a témában végzek kutatásokat, kísérleteket. A színtannak, amellyel foglalkozom, Goethe színtani kutatásai adják az alapját. A tanulmányom Németországban is megjelent, és mostanában egyre többen érdeklődnek, egyre több helyen publikálják. Úgy gondolom, hogy ebben a színtanban még sok lehetőség van, és persze rengeteg feladat is.