Fehérváriként a hétköznapok állandó rohanásában sokszor fel sem tűnik, mennyi titkot és csodát rejt a láthatatlan belváros. A vaskos kapuk mögött eldugott sikátorok, mini arborétumok és beépített alagutak vannak, amelyek magukon hordozzák a régi korok lenyomatait.  "A Kapun innen, kapun túl" séta egy olyan világba engedett betekintést, ami ma is a város közösségének szívét jelenti, sokak számára rejtett, de annál fontosabb értékeit őrzi. 

„Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el. Ha benézett a vándor a bolthajtásos kapuk egyikén, négy-öt házat látott az udvaron, amelyet teleépítettek unokák és ükunokák; ha az egyik fiú megnősült ragasztottak neki egy új szárnyat a meglévő épületekhez. A város elrejtőzött a házak udvarain.” - írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című regényében szülővárosáról, Kassáról. A fenti sorok igazak Fehérvárra is, ahol egyre többen kíváncsiak az "igazi város" láthatatlan titkaira. A belvárosi udvarok kincseit bemutató nyáresti séta előtt közel százan várakoztak az Országalma előtt. 

„Kevesen tudják, hogy a fehérvári belváros olyan, mint egy szem: hosszúkás és egy picit középen kiszélesedik. Géza fejedelem, mikor annak idején elkezdte lerakni a város alapjait ezen a lápos-mocsaras területen, a legnagyobb szigetet választotta ki, amelynek ilyen alakja volt. Később falakkal, várárokkal vették körbe. Az épületek a mostani arculatukat a barokk korban nyerték el" -kezdte magyarázatát Pintér Ildikó idegenvezető, majd a tömeget átvezette a Jókai utcába.

Az első megálló tulajdonképpen nem zárt udvar, de napközben az irodák előtt álló tucatnyi autótól fel sem tűnik, hogy milyen szépségeket rejt a Jókai utca 4. belső kertje. Ahogy beléptünk, a köves feljáró után feltűnt a buja növények között egy-egy göcsörtös fainstalláció, néhány szoborfej és egy az üveggyárból elhozott furcsa üvegtömb. A ház falán egy-egy helyen használt festékes paletták sorakoztak, egy másik részen pedig két színes zománcmadár csicsergett. Mindez természetesen történelmi köntösben. A házrészben valamikor M. Tóth István festő élt és alkotott. A halála óta az özvegye, Klára asszony ápolja a művész emlékét, no és persze a kiskertet. „Az udvaron is látszik, hogy a férjem mindenben meglátta a szépet : legyen az egy égett fatörzs, vagy éppenséggel valamelyik festőtársai ecsettörlő palettája. Egyszer például lejött az egyik kertbe kitett faszelethez. Hozott egy darab papírt , ceruzával végigrajzolgatta, és utána fönt a műteremben két alakká egészítette ki.”- nosztalgiázott az özvegy.

Az idegenvezető ezután a szomszéd, kissé rossz állapotú házba csöngetett be. Percekig csak a kaputelefon búgott, de aztán végül csak kinyílt az a bizonyos kapu. A barokkos dongaboltozat, a csodaszép barokk lépcső és a belső gangos erkélyek ugyan nem voltak túl jó állapotban, mégis az egész épület a muskátlikkal, vadszőlővel különleges, mediterrán hatást keltett. Ilyen házakban a gazdag polgári családok laktak, akik cselédeket tartottak. Ha egy magára valamit adó úri asszony piacra ment, kalapot, kesztyűt, harisnyát vett fel, a kezébe kapta a kis táskáját és szólt cselédlánynak, hiszen nem ő, hanem az alkalmazottja cipelte a holmikat.

Egy házzal arrébb ismét zárva volt a kapu, de a hosszú csengetés után egyszer csak az emeleti ablakból kikukucskált egy néni. „Sziasztok! Nem úgy volt, hogy szombaton jöttök?” –kérdezte meglepve, de aztán pikk-pakk beengedte a kíváncsi csapatot. A ház udvarán egy kellemes miniarborétumot alakítottak ki, amelynek közepén egy óriási fenyő és egy Pazar fügebokor állt. Az ablakokból petúniák és muskátlik lógtak, mint valamilyen mediterrán országban. A ház belső, belvárosi szemmel óriási erkélye pedig arról volt híres, hogy rengeteg szerenádot adtak alatta. Ahogy kiléptünk a Jókai 8-ból, Pintér Ildikó szeme felcsillant. Kiderült, hogy a sarokerkélyek, vagy póriasan csak pletykaerkélyek szerelmese, amelyből körülbelül huszonnégy-huszonöt látható még ma is a belvárosban. „A pletykaerkélyeket leginkább nők használták. Kiültek, beszélgettek, kézimunkáztak és a közben ki-kipillantottak az utcára. Akik meg elmentek alattuk, felkiabáltak, hogy no mi van, már megint pletykáltok?” - mesélte Pintér Ildikó.

"A Kapun innen, kapun túl" séta egy olyan világba engedett betekintést, ami ma is a város közösségének szívét jelenti, sokak számára rejtett, de annál fontosabb értékeit őrzi. Mert ahogy Márai írja, "a régi házakban, a földszintesekben, még családok éltek, ellenségek, vagy barátok, de föltétlenül olyan emberek, akiknek oldhatatlan közük volt egymáshoz".