Gáspár Szilvit hatéves kora óta ismerem, mert egy osztályba jártunk a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába. Már akkor is kitűnt jellegzetes mezzoalt hangja, ami még a legdisszonánsabb kortárs kórusművekben is kristálytisztán zengett. Azóta huszonnyolc év telt el, de a harminchat fős osztályból szinte mindenki zeneszerető, -értő, és kisebb-nagyobb mértékben -művelő felnőtté vált.
 Szilvit a nagyobb mértékben művelő kategóriába soroljuk, mert hivatása lett a zene, a dzsesszéneklés a mindennapjaivá vált. Bár Budapesten él, gyakran látogat haza, így a szülői házban találkoztunk. Ezen a zongorán tanultál játszani? – mutatok a „zongiszobában” lévő hangszerre.
Igen, ez a csoda gyerekkorom óta velem van, bár Pestre nem vittem magammal, ott egy elektromos hangszerem van. Ezen jobban szeretek játszani, egy akusztikus hangszert semmi sem tud pótolni, ennek a pianínónak lelke van!
Te voltál az első a családban, aki ezen a zongorán játszott?
Nem, mert a bátyám, Peti is tanult, de őt kergetni kellett a zongora körül. Én voltam az első a családban, aki magától is leült, sőt szerette. Most éppen dzsesszzongorázni tanulok.
Nem tudom, miért, de úgy rémlik, hegedültél is.
Talán csak azért, mert suli után sokat lógtam Lovrek Esztivel, aki ma is jó barátnőm, és ő hegedült. Sőt a húga, Andi is ezen a hangszeren játszott, és amikor hazafelé mentünk, időnként besegítettem a hangszercipelésbe.
Tényleg, ti mindig együtt voltatok!
Bizony, máig is így van ez. Anyukám onnan tudta, hogy náluk voltam, hogy bedagadt a szemem a Lovrekék sziámi macskájától, ugyanis allergiás vagyok a macskára. Eszti egyébként Pécsen lakik, kórusvezető lett, mint a szülei, emellett ovisokat is tanít zenélni.
És te is maradtál zenénél.
Mindig is természetes lételemem volt a zene, olyan, mint hogy reggel megiszom egy kávét vagy levegőt veszek. Éppen ezért nem tűnt fel, hogy ez lett a hivatásom.
Mikor kristályosodott ki ez a vágy?
Amióta az eszemet tudom, musicalénekes szerettem volna lenni, vagyis a színészet is vonzott – persze a zenén keresztül. Felvettek ugyan a színiiskolába, csak éppen prózai csoportba tettek azzal az ígérettel, hogy hamarosan átkerülök a musical osztályba. Itt találkoztam a mesteremmel, Székelyhidi Hajnal operaénekessel, aki rengeteg énekelni valót adott. Fontos volt számomra Hajni jelenléte, tudása, és az, hogy mentorált, mert a mi családunkban ugyan mindenki zenélt, de én vagyok az első, aki ezt választotta hivatásának. És az úttörő szerep nem könnyű. Az is igaz, hogy többféle dolog is érdekelt: a már említett színészet mellett kacsingattam az irodalom, a történelem és a régészet felé, de a pszichológia is érdekelt és érdekel a mai napig. De az élet úgy hozta, hogy valahogy mindig visszasodródtam a zenei pályára, végül a sokadik jelzésnél végre megértettem, hogy ez az én hivatásom.
Egy operaénekes mesterrel hogyan lesz az emberből dzsesszénekes?
A gimnáziumban az osztálytársaim unszolására indultam a Diáknapokon rock-dzsessz-mai dal kategóriában. Egy Gershwin-dalt választottam merő véletlenségből. Először énekeltem egyedül, és ma sem értem, hogyan, de hatvan zenekar közül első lettem. Pedig annyira izgultam, nem is tudom, hogyan mertem kiállni. Aztán amikor Székelyhidi Hajni tanított, kaptam egy nyarat, hogy eldöntsem: opera vagy dzsessz...
A mai napig lámpalázas vagy? Mi van akkor, ha remeg a hangod?
Koncert előtt időnként úgy érzem magam, mint a ketrecbe zárt oroszlán. De ha elkezdek énekelni, attól megnyugszom, és elkezdem jól érezni magam. Mint aki hazaért, hazatalált...
Fellépés előtt mivel oldod a stresszt?
Mindig elvonulok, mert kell néhány perc egyedüllét. Persze általában rám nyitnak, és további kérdéseket tesznek fel a koncerttel kapcsolatban. Emellett vannak bevált tornagyakorlataim, és alaposan beénekelek.
És – ahogy azon a nyáron eldöntötted – dzsesszt énekelsz. Egyenes utad volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre?
Mondhatjuk így is, de azt az ötnapos felvételit szerintem még nyugdíjas koromban is emlegetni fogom. Képzeld el, hogy abban az évben a dzsesszének szakra negyvenszeres volt a túljelentkezés. Ez annyira abszurdnak tűnt, hogy fel is tettem magamnak a kérdést: mit keresek itt? Minden „túlélt” nap egy újabb lépést jelentett a felvétel felé. Egész nap benn voltunk, és az angoltudástól kezdve a szolfézson, zongoratudáson át az éneklésig mindenből teljesíteni kellett. A nap végén kitették a listát, akik azon szerepeltek, mehettek a következő napon is szerencsét próbálni. Akik nem, azok csak egy év múlva. Amikor megláttam az utolsó listát, vagyis azt, hogy kik maradtak benn, azt gondoltam, hiába volt minden, ezek az emberek velem szemben öt-hat év tanulásbeli előnnyel rendelkeznek, nem tudom velük felvenni a versenyt. Emlékszem: bementem, a bizottság ott ült, mint valami kivégzőosztag, én meg zavaromban a személyi igazolványomon kívül az adókártyámat és a TAJ-kártyámat is odaadtam. A későbbi énektanárom meg is kérdezte viccesen, hogy a jogsimat nem adnám-e oda, mert akkor teljes lenne a paletta. Kiálltam, énekeltem valamit, aztán amikor megköszönték, kiviharzottam és becsuktam magam mögött az ajtót. El sem hittem, amikor hallottam a nevemet a felvettek között. Majdnem elájultam, az egyik barátom kapott el. Utána pedig azt kellett feldogoznom, hogy ez az álmom valóra vált.
Azt azért elmondhatjuk, hogy „listaedzett” vagy, hiszen már általános iskolában is készültek listák egy-egy rádiófelvétel, fellépés vagy utazás előtt.
Bizony, ott is izgalomban vártam a döntést, aztán mindig meglepődve örültem, amikor sikerült. Én ilyen vagyok.
2009-ben diplomáztál, azóta vagy hivatásos, zenéből élő ember. Zenekarod is van: általában jóképű és jól zenélő fiatalemberek kíséretében látni. Te vagy az egyetlen lány a Gáspár Szilvi Jazz Bandben?
Igen, jelenleg rajtam kívül két állandó tag van. Egyikük Horváth Bence, vele osztálytársak voltunk a zeneművészetin, és különlegesen jó zongoristának tartom. A basszusgitárosunk pedig Fonay Tibi, aki egyébként Junior Prima díjas zenész.
Egy együttesben mindig az énekes a főnök?
Attól függ, milyen értelemben. Nálunk a szervezőmunka általában rám hárul, én tárgyalom le a fellépéseket. Ha a művészeti részét nézzük, ott is gyakran én dönthetem el, milyen repertoárt állítunk össze.
Azt mondják, szerencsés eset, ha van a művész mellett egy menedzser. Hogy vélekedsz erről?
Egy időben volt menedzserem. Az egyik nagyon kedves barátnőm, Szabó Katalin vállalta ezt a szerepet, és nagyon jól csinálta, hiszen jól ismert, így kitalálta a gondolataimat is. Ő azonban már más területen dolgozik, és bizony nem könnyű olyan embert találni, akiben ennyire meg lehet bízni. Mindenképpen jó volna, ha sikerülne találnom, mert a szervezés rengeteg energiát elvesz, amit szívesebben fordítanék a zenére.
Mennyire van verseny a dzsessz műfajában?
Engem sosem érdekelt a verseny, mindig a zenére figyelek, arra, hogy minél többet tanuljak, tudjak, és ezáltal adhassak a hallgatóságnak, az embereknek.
Van-e művészélet Pesten? Fontos, hogy az ember megfelelő körökben barátkozzon?
Az a helyzet, hogy én sohasem voltam elég ”okos”, mindig olyanokkal barátkoztam, akik egyszerűen szimpatikusak voltak. Miután jóba lettünk, akkor derült ki valakiről, hogy festő vagy színész, esetleg egészen mással foglalkozik. De szerintem nem is ez a lényeg.
A zene nemzetközi műfaj, jó néhány külföldi meghíváson vagy túl.
Egyik nap felhívtak azzal a kérdéssel, hogy három nap múlva el tudnék-e indulni Németországba. Az időpont éppen jó volt, így mentem. Fantasztikus élményem volt a közelmúltban, amikor egy acapella kórus tagjaként utaztam Franciaországba. A tagok több országból jöttek, és összesen négy napunk volt felkészülni a koncertre. Éjjel-nappal énekeltünk: tusolás közben, az autóban, de még útközben a Genfi-tó partján is. Gyakoroltunk, miközben néztem, hogy te atya ég, milyen gyönyörű ez a tó! Akkor láttam először a kottát, másnap volt a koncert. Ezzel a Eurovocal nevű formációval rengeteget tanultam, például azt, hogy ne az utcán arcoskodjunk és mutogassuk, mekkora művészek vagyunk, hanem csendben, szerényen jelenjünk meg, és a koncerten, a színpadon mutassuk meg, kik vagyunk. Emellett Franciaországban még valamit megtanultam: el kell sajátítanom a francia nyelvet. Ugyanis hiába magyaráztam különféle nyelveken a házigazdáknak, még egy pohár vizet sem tudtam kérni, mert ők mosolyogtak ugyan, de ha nem franciául kértél valamit, hanem például angolul, nem reagáltak.
Ez a fajta arcoskodás, magamutogatás egyébként jellemző a mai fiatal művészekre?
Én inkább onnan fognám meg a kérdést, hogy kit nevezünk művésznek. Mert ma már az is énekesnek számít, aki két hangot nem tud összekötni, és mégis kiadják több lemezét. Egy általam nagyon tisztelt énekes, aki a szakmában is komoly tekintélynek számít, tíz évig küzdött egy videoklipért.
Min múlik a publicitás? Hogy ki tud jobban nyomulni?
Megmondom őszintén, nem tudom. Olyan könnyen sztárrá avanzsálnak embereket! Számomra a sztár például egy olimpiai bajnok, akinek megvan a tudása, és végigküzdötte az éveket, hogy elérje az eredményt. Munka és tudás – nekem ezt jelenti a sztár.
Ki a te sztárod, a példaképed?
Natalie Cole. Sajnos januárban meghalt. Nagyon megkönnyeztem, hiszen három éve a MÜPA-ban még állva tapsoltunk neki, hogy istenem, itt van végre Natalie Cole!
A világért sem öregbíteném magunkat, de amikor harmincon túl az ember elveszti a mesterét, vagy meghal a példaképe, az valahogy könyörtelenül felnőtté kényszeríti az embert. Megint eggyel kevesebb kapaszkodó van, legalábbis a mindennapokban.
A gimi időszakában volt egy nagyon kedves mesterem, Bella Beáta, aki nagyon fiatalon, harminchét évesen ment el közülünk. Nagyon magam alatt voltam sokáig, szinte sokkolt a felismerés, a szembesülés a mulandósággal. Bea azóta is a szívemben él. Natalie Cole-t nem ismertem személyesen, de annyit hallgattam, hogy szinte már igen. Sosem akarom őt utánozni, mert őt nem lehet, de szeretném, ha ott lenne velem, amikor majd az ő számát éneklem. Legalább egy kicsit...
Mikor lesz lemezetek?
Most egyelőre azon dolgozunk, hogy minél több dalt felvegyünk és megosszuk az interneten. A legkedvesebb dalomból például még nincs felvételünk.
És mi a legkedvesebb dalod?
Ha felvettük, megtudod!
Van köze Natalie Cole-hoz?
Lelkületében mindenképpen! | 
Eseménynaptár
