Presser Gábor: Nem hiszem, hogy meg kell érni ahhoz, hogy dalokat írjak valakinek, ez inkább egy prózai dolog volt. Magdi megnyerte a versenyt, aztán elváltak útjaink. Eltelt két-három hónap, amikor telefonált. Novák Petivel voltunk valamilyen munkában. Magdi azt kérdezte, írnék-e neki két-három dalt. Megbeszéltük Petivel, és írtunk két dalt. Az egyik volt a Nekem nem szabad, ami az egyik legjobb szöveg, ami az ő repertoárjára íródott. Aztán megint volt egy hosszú szünet. Magdi néha eljött egy-két koncertemre vendégeskedni, aztán fordítva. Közben persze beszéltünk telefonon, néha találkoztunk itt-ott, és akkor négy vagy öt évvel ezelőtt kiugrott az Egyszer című dal. Magdicsku, mikor meghallotta, azt mondta: Pici bácsi, ez az enyém! Az övé lett, és nagyon sok „kattintást” ért el vele. Aztán megint nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk. Tavaly nyáron elkezdett a fejemben ez az "Angyal mellettem-dolog" motoszkálni, és egyre inkább éreztem, hogy a Magdicskué lesz. Befejeztem, és megint szóltam, hogy gyere, mutatok valamit, eltelt öt év, itt van.

 

P. G.: Nem tudom, ki kezdte, ki mondta először, az is lehet, hogy nem kettőnk közül volt valaki, hanem Magdi menedzsere, de voltaképpen nem számít. A lényeg, hogy gondolkodni kezdtünk rajta, és nagyon gyorsan kitaláltuk. Tavaly novemberben volt tíz előadás, most tavasszal is lesz tíz, és már azt is tudjuk, hogy ősszel megint játszunk együtt. Ezen túl pedig mindketten éljük a magunk életét a munkában és a munkán túl. Most pedig nagyon jól vagyunk, hogy játszogatunk.

 

 

P. G.: Nem tudom, hogyan született, az az érzésem, hogy Magdicskut már így hívták korábban, de szerencsére elért hozzánk a neve és ő maga is.

 

Rúzsa Magdi: Minden megváltozott, az egész addigi környezetem, az életem. Budapestre költöztem a verseny idején, ami számomra nagyon jól végződött. Már ott és akkor sok minden elindult a fejemben, hogy ha valóban gyökeret tudok ereszteni, milyen irányba menjek, merre induljak el, hogyan közelítsek a zenéhez. Aztán szerencsére úgy alakultak a dolgok, hogy volt alkalmam választani, találni magamnak egy olyan csapatot, akikkel elkezdtem együtt dolgozni, és akikkel azóta is együtt vagyok. Ezzel a zenekarral most már tíz éve játszunk, zenét írunk, tesszük ezt jó kedvvel, családias hangulatban. Ez volt számomra a legfontosabb, legalábbis abból a szempontból, hogy csak élő műsorokkal koncertezzünk, hogy saját dalokat írjunk. Mázlistának érzem magam, mert jó embereket válogattam magam köré, aki pedig valahogy nem illett az én világomba, az magától kipotyogott. Nyilván még nagyon hosszú az út, még nagyon sok minden van ellőttem, de ez az elmúlt tíz év nagyon szép volt, sok jó dal született, és olyan dalokat kaptam, amelyekből hatalmas slágerek születtek, amiket a közönség is magáénak érez. Tehetnék különbséget, hogy melyiket érzem magaménak, melyik volt a legszebb, de talán a mostani Aréna-koncert volt a csúcs. Ez volt az az este, amit igazából a magunkénak érezhettünk. Itt arra a zenére voltak kíváncsiak az emberek, amit azóta csináltam. Nem a feldolgozásokra, hanem a saját dalaimra, szövegeimre. Ez olyan megerősítést adott, amit azóta sem felejtek el, meghatározó élmény volt.

 

R. M.: Számomra az maga a csoda, hogy jön valaki mindenféle zenei képzettség nélkül, csak a hangja van, amit úgy-ahogy kezel, aztán minden felfordul. Az első körben fogalmam sem volt, mit csinálok. Budapesten kezdtem el énektanárhoz járni, hogy egyáltalán tudjam, mi történik az ember torkában, amikor énekel. Ezek nagyon komoly megerősítések voltak, az pedig, hogy megszülettek azok a dalok, amelyek ezen a turnén is elhangoznak, önmagáért beszél. Nem múlik el olyan koncert, hogy a közönség ezeket ne kérné, ne döngetnék a kordont, hogy ezt vagy azt a dalt szeretnék hallani. Az a legszebb, hogy ezek lassú dalok, amelyek a mai rádiós modellbe bele sem férnek. De ezeknek ma már önálló életük van, utat törtek maguknak!