Bizonyos értelemeben, ahogy ezt a kérdést megfogalmazza, lehet azt mondani, hogy a keresztény vallás az emberi élet szélsőségei között mozog, és a szélsőségeket érinti meg. Ha úgy tetszik, akkor a születés örömétől, a létezés valóságától kezdve a halál szörnyű állapotán keresztül és az örökkévalóságig ölel magába mindent. Szépet és jót, örömet és bánatot, jövőt és számadást – minden benne van. Valójában én úgy gondolom, talán izgalmasabb ezt úgy nézni, hogy két szál fut, amely összefonódik egymással: az egyik az ember története, a másik az Istené. Az ember éli a maga életét, küzdelemben, harcban, egymásnak feszülésben, bűnben, szenvedésben és végül halálban. Jön az Isten, aki ezt az életet nekünk adta, és megmondja, hogyan lehetne ezt az életet boldogan élni, hogyan lehetne ebből fölfele emelkedni. A kegyelmével odáig elmegy, hogy az emberrel – aki nem tudja magát bűntelenné tenni, aki nem tudja magát megszabadítani a bűn bilincsétől – eggyé teszi egyszülött fiát. Mindenben hasonlóvá lesz hozzánk, a bűnt kivéve. Azzal, hogy vállalja a mi halálunkat, Krisztus fölkínálja nekünk, hogy vállalhatjuk az Ő életét.

 

Valóban, hiszen Krisztus a halálon keresztül győzi le a halált a föltámadásával, és ezzel az életbe hív meg mindannyiunkat. Ez egy egyenes vonal, nem csapongás, nem tétova lézengés a szélsőségek között, hanem egyenes irány, amely a földi élet minden szituációjából lehetőséget ad, hogy fölfelé nyissunk, az Isten felé. Olyan szép, ahogy ezt Szent István megértette, aki élete végén a kilátástalanságában nem keresett semmiféle politikai partnert, szövetséget, támaszt, hanem az ég felé emelte a lelkét, és Máriának, a Szűzanyának ajánlotta a koronát, az ő gondviselésére bízott mindannyiunkat. Azt, hogy jól döntött, mi sem bizonyítja jobban, hogy itt vagyunk, hogy egyáltalán vagyunk. Hiszen Isten a kimondott ígéretét nem vonja vissza, a szövetségét nem bánja meg, és nyitva tartja számunkra a mennyország ajtaját. Ahogy a tékozló fiú apja is nyitva tartotta fia számára az ajtaját és a szívének a kapuját, hogy az a gyerek jöjjön haza. Igaz, hogy nincsen jussa, mert azt eltékozolta. Ami van, az az apáé és majd a másik fiúé lesz, de örülni tudunk neki, szeretni tudjuk őt, segíteni tudjuk. Isten valahogy így vár haza bennünket, ezzel a végtelen, megbocsájtó, fölemelő szeretettel – ha bűnbánattal közeledünk hozzá.

 

A kaput általában zárjuk, mert valamit védeni akarunk vele. Ezt a kaput azonban lehetne úgy tekinteni, hogy világokat köt össze: a külső és a belső világomat a másik világgal. Ha azt nézzük, hogy egy összekötő kapocs lesz a kapu, amin keresztül ki-be járhatunk és otthonra találhatunk, akkor megértünk valamit az Isten irgalmas szeretetéből és jóságából, aminek végső beteljesedés és végső célba érkezése az, amit húsvétkor ünneplünk a feltámadásban.

 

Éppen azért, mert rohanunk, nincs időnk elmélyedni a dolgokban, nincs időnk megélni saját magunkat sem. Nem tudunk egészen érzelmeinkkel egyesülni és ha a szeretet elér bennünket, akkor annak nem tudunk igazán jól örülni. Azt hiszem, hogy nem ez az Istentől elgondolt élet, mert az egész lenne. Ezért nem tudok úgy gondolni a húsvétra sem, mintha az pusztán a föltámadásról szólna. A húsvét a jézusi élet foglalata: Krisztus mindig nekünk adta magát. A megtestesülésben, a gyermekévekben, a felnőtt férfi nehéz munkát végző időszakában és a hároméves tanításban is, amikor tetteivel bizonyította, hogy egy közülünk, de több is, mert ő az Isten fia. Ezt a mindig önmagát adó szeretet mutatta meg nekünk a nagyhéten, a virágvasárnaptól húsvétig terjedő időszakban. Ha megpróbáljuk átélni ezeket az eseményeket, akkor felismerjük, hogy mind-mind valami egészen kivételesen szép és megragadó. Ehhez az kell, hogy az ember kicsit elcsendesedjen, és megpróbáljon elmélyedni ezekben a történetekben.

Szép a virágvasárnap, amikor Jézussal lélekben mi is bevonulunk Jeruzsálembe. Tudjuk, hogy ekkor igazából nem a barkaágainkat kell Jézus elé teríteni, hanem a szívünket. Tudjuk azt is, hogy ez a nap már a szenvedésének is a nyitánya: azért megy be Jeruzsálembe, hogy ott beteljesítse a megváltás művét, hogy megtegye, amit az Atya mondott: „Végsőkig szeresd az embereket, a bűnösöket is utolsó leheletedig!” Ez a megváltás, és ez a lényeg. Nem az, hogy hány tövist vertek a fejébe, hány ostorcsapás érte a testét, hanem az, hogy mindenre a szeretet volt a válasza. A kereszten majd halljuk: „Atyám, bocsásd meg, nem tudják, mit cselekszenek!” Látjuk a nagycsütörtököt, annak az estének a bensőséges hangulatát, ahol Jézus búcsúzik az apostolaitól, ahol létrehozza, megalapítja az egyházi rend szentségét, és elindul az az esemény, amely megállíthatatlan gyorsasággal megy nagypéntek délután háromig, amikor Krisztus meghal. Látjuk a szenvedés útját, a keresztutat, amelyen mi is végigkísérjük majd a Palotavárosban, aztán ott vagyunk nagyszombaton, amikor az egyház nem végzett liturgiát, hanem valóban csöndben, elmélyedve készült a feltámadásra, és próbált az értünk halált vállaló Krisztussal valamiféle közösséget vállalni. Aztán jön a húsvét vasárnap, a föltámadás öröme, amit az egyház most már megtart szombaton este, mert "nem bír magával", kitör belőle az öröm! Húsvét hajnal helyett már szombaton este énekeljük: „Krisztus világossága!” Bemegyünk a templomba a megszentelt gyertyával, hiszen az a fény, ami a világban minket megvilágít, amely bennünk világosságot gyújt, az Krisztus fénye, az ő szeretetének a melege.