Amióta csak visszaemlékszem, a legkorábbi fellépésem jut eszembe. Egy óvodában volt, s talán már akkor is az volt az álmom, hogy azt a sok szépséget, amit otthon tanultam, megmutathassam mindenkinek.

 

 

Nekem megadatott, hogy zenén nőjek fel, és nem akármilyen zenén, hanem az igazi klasszikusokon. A legkisebb korunktól kezdve Bach szólt otthon, ás bármit is csináltunk később, ez meghatározó volt a zenei fejlődésünkben.

 

 

Nem emlékszem semmi különlegesre, természetesnek tűnt, hogy zongorázom, hogy hallás után játszom, és csak később jöttem rá, hogy nem egészen mindennapos ez a fajta hozzáállás. Például amikor még kicsi voltam, elég keveset gyakoroltam, nem azon voltam, hogy minél többet készüljek. Később jöttem rá, hogy megéri nagyon sokat dolgozni.

 

 

Az első időkben éppen csak a minimumot gyakoroltam, amennyit kellett, ami elég volt a következő koncerthez vagy vizsgához. De később aztán rájöttem, hogy a szorgalom elengedhetetlenül fontos. Ma már van rá igényem, szeretek elmélyülni egy-egy darabban.

 

Akkoriban sokkal egyszerűbben gondolkodtam, nem voltak sohasem divatos álmaim, nem gondoltam a mai értelemben vett karrierre. Nem álmodtam, hogy híres leszek és még több koncert vár rám. Olyanok viszont igen, hogy mikor a pódiumon vagyok és játszom egy koncerten, akkor ott úgy és azt játsszam, hogy az egyszeri és megismételhetetlen legyen, és ne egyfajta árucikk, amit sokszor el lehet adni. Bármennyire ösztönösen gondoltam így, ma már tudatosan teszem ezt, mert ez nagyon is helyes út.

 

 

Nagyon nagy szerencsém volt, hogy olyan tanáraim lehettek Magyarországon és külföldön is, akik sokat adtak nekem. Hogy mennyire volt egyenes az utam, azt nem tudom megítélni, de tény, hogy rengeteget dolgoztam és küszködtem.

 

 

Igen, és ez arra sarkall, hogy még felelősségteljesebben tegyem a dolgom. Minden elismerésnek örülök, hiszen pozitív megerősítést adnak, de ezeket nem szabad túldimenzionálni. Az, hogy valaki valakitől valamilyen díjat kap, valamilyen titulussal bír, még nagyon sokat nem jelent.

 

 

Egy folyamatos lelki érési folyamat volt a megszületése, aminek a végén eljutottam oda, hogy ezt meg kell csinálni, mert valahogy a történelem abban a pillanatában vagyunk és ott, ahol ennek a hangszernek meg kell születnie. Amit elkészítettünk, az bármennyire is zongora, mégis más minőségű hangszer. Ahhoz, hogy elkészüljön, társakra volt szükségem, akik vagy még velünk vannak vagy nincsenek, de akkor döntő jelentőségű volt a segítségük a zongora építésénél és a szervezésben is.

 

 

Rengeteg ilyen pillanat volt. Amikor őszintén belegondoltam, néha teljesen kilátástalannak éreztem, hogy ez a hangszer megszülessen. Nekem a nagyon kevés önerőm mellett semmilyen képzettségem, tapasztalatom nem volt, és forrásunk sem volt. Valahogy lépésről-lépésre ment, s így alakult ki a végleges hangzás és forma.

 

 

Technikai szempontból elsősorban a hang minősége volt az elsődleges, az volt a lényeg, hogy megpróbáljunk a zongorából egy olyan hangot kicsalni, amit például Liszt hallott, amikor megírta a saját darabjait. Mi, zenészek azért tudjuk, hogy a zeneszerzők hangideája sokkal jobb, mint ami a zongorán megszólal. Én voltam az a nyugtalan lélek, aki a tökéletes hangot kereste, aki kutatta, miként lehet ezt megvalósítani.

 

 

Amikor láttam, hogy milyen anyagból készítik a sportautókat, felötlött bennem, hogy mi is használhatnánk a karbont, a kompozitokat és a kevlár típusú gyantákat. A zongora lelke ebből a karbon-kompozitból készült, ami tulajdonságai szerint sokkal jobb a fánál. A zongora kompozíciójánál az egész tartószerkezet fa, viszont ez a rendkívül érzékeny rezonáns ebből az anyagból az űrtechnológiát idézi.

 

 

Természetesen egy Liszt-mű volt, egy koncertetűd, ami nagy-nagy kedvencem. Az, amit annyira szerettünk volna – hogy a zongora énekeljen, és szép hosszan tartó hangjai legyenek – megvalósult. Ezt szerettük volna elérni, és sikerült. A visszajelzések pozitívak, az álmunk valóra vált!