A családról és a velük való viszonyomról azt lehet mondani, hogy nálunk is bebizonyosodott: a gyermek kívánságai nem mindig találkoznak a szülői elvárásokkal. Egy öntörvényű apa gyermeke vagyok, aki nagyon korán elhagyta a családját. Öt-hat éves voltam. Ma már azt mondom, nem baj. Úgy fogom fel, hogy egy nagyon komoly edzőtábor volt az eltelt több mint hat évtized. Az apámból időközben barát lett, akinek jóváírtam, hogy egy ennyire magának való ember akkor úgy cselekedett, ahogy. Elmúltam húszéves, amikor rájöttem, hogy van egy barátom, aki vagány társasági ember, kedélyes, szeretni való fickó. A köztünk lévő konfliktusnak voltak derűs pillanatai is. Én az anyai nagyszülőkhöz kerültem, akik áldott jó polgáremberek voltak. Közegükben tanultam meg a szorgalmat, a megbecsülést, a tiszteletet, a tisztaságot. Annyi mindent, amit az apámtól nem tanulhattam volna.

 

 

Azok a ma már kiérlelt erényeim, amelyek mentén élek, a nagyszülői iskolának köszönhetőek. Az ő fészkükben kezdődhetett el az akkor még csak vágyott zenei életem. Tulajdonképpen a többfunkciós segítségüknek köszönhetek mindent. Áldom őket poraikban is, hiszen nagyon szép gyermekkorom volt velük.

 

 

Visszagondolva erre a csodálatos időszakra, azt mondom, nem kényeztettek el. Inkább szenvedéllyel formáltak. Nagyon mozgékony emberek voltak, s engem is szabadjára engedtek. Néhány napja beszélgettem egy barátommal, listáztam a zenével kapcsolatos élményeimet. Az egyik elsőt ötévesen a Budapesti Nagycirkusz színpadán éltem meg. Egy francia énekes vendégművész volt nagy hatással volt rám. Aztán ott voltam Louis Armstrong budapesti koncertjén, ami máig meghatározó élmény számomra. Egy csillogó arany pontra emlékszem, ami a hangszere lehetett. Ők vittek mindenhova, aztán kiértékeltük a látottakat. Messzemenően nem burokban éltem. Vitális kis ember voltam, sok-sok baráttal.

 Mikor érintett meg a zene, mikor határoztad el, hogy márpedig ezzel fogsz foglalkozni?

 

A nagyszülők lakásáról már beszéltem: otthon esténként az akkor elérhető rádióadókat hallgattam, és fonetikusan leírtam a dalok szövegeit. De a legfontosabb dolgok Angliában történtek velem. A sors kifürkészhetetlen adományaként tizenhárom évesen három hónapot Angliában tölthettem, Londonban, nagyon távoli rokonoknál. Az a három hónap életre szóló indíttatás volt nekem. Beni bácsi, a házigazdám, ötvenhatos disszidens volt. Egy nagyon szép házban élt, amelynek földszintjén egy fiatal pár lakott, Billy és a felesége. Gyorsan összebarátkoztunk, lejártam hozzájuk. Náluk találkoztam a legújabb, legfrissebb dalokkal, állandóan ott lógtam, és olyan kozmikus oltást kaptam zenéből, ami a korszerű angol tévéműsoroktól az amerikai sztárok legújabb dalaiig terjedt.

 

 

Itthon akkor kezdtem a gimnáziumot. Megismerkedtem Póka Egonnal, a Hobo Blues Band későbbi basszusgitárosával, aki azóta is testvérbarátom. Történt, hogy édesanyám egyszer csak megelégelte, hogy másodikos gimnazistaként jószerivel csak a zenével foglalkozom. Ultimátumot kaptam tőle: egy reggel azt mondta, ha aznap is próbára megyek, akkor többé ne menjek haza. Nem mentem haza… Este fél tízkor felhívtam Egont. A Bartók Béla úton, a tejgyár csarnokában próbáltunk, és mondtam, hogy nem megyek haza. Egon telefonált a szüleinek, hogy mi történt, ők pedig azt mondták, szívesen látnak. Két teljes éven át laktam náluk, második otthonra találtam. Ez a sorsomban egy olyan fordulat volt, hogy ma, 63 éves fejjel nem győzőm áldani az Istent, hogy így intézte. Olyan szeretetteljes közegbe kerültem, amelyet soha nem felejtek el. Egonnal egy ágyban aludtunk, együtt voltunk minden pillanatban, és együtt tanácsoltak el bennünket a gimnáziumból, még abban az évben. Évtizedek távlatából azt mondom, nem bánom, mert amit Vera nénitől és Pali bácsitól kaptunk, az mindennél többet ért. Egon most a legjobb zenei iskola igazgatója, és nekem sem kell szégyenkeznem a közel ötvenéves zenei pályafutásom miatt. Azt a hitet, azt a bizalmat, amit kaptunk, azt úgy adtuk vissza, hogy ha az égből ránk tekintenek, akkor mosolyognak, és azt mondják onnét fentről: fiúk, ez rendben van.

 

 

Felléptem egy futószalagra, láncreakció-szerűen kézről-kézre adtak. Nem voltam még tizenhat éves, amikor extra ORI-engedéllyel bekerültem az Echoba. Ez fél évig tartott, aztán találkoztam Várkonyi Matyival és Novai Gáborral, akik egy új zenekart akartak alapítani. Ebből lett a Generál, majd később a Piramis.

 

 

Pali bácsi, aki állatorvos volt és hajnalban kelt, és Vera néni, aki állatorvosi szakcikkeket fordított – ketten több mint tíz nyelven beszéltek – minden feltételt megteremtettek, hogy csak a zenével kelljen foglalkoznunk. Akiket felsoroltál, napi vendégek voltak. A Pali bácsi fridzsidere tele volt finomabbnál finomabb falatokkal, mindenki azzal kezdte, hogy gyorsan befalt valamit, mert már be voltak izzítva a hangszerek és az erősítők. Jöhetett a mindennapos jam session, ami olyan számomra ma is, mint egy álom. És ez így ment másfél évig.

 Mennyiben jelentett számodra áttörést a Generál megalakulása?

 

Fegyelmet, alázatot kaptam, illeszkedést a vokális hangzáshoz, ami nagy kihívás volt. Mindenfajta hivatalos képzést helyettesítettek a próbák és a fellépések. Novai Gábor és Várkonyi tanult, képzett zenészek voltak, akik a mestereink és barátaink is voltak. Mély vízbe dobtak minket. A lányokkal és Karácsony James-szel nagyon feszes ritmusban tanultunk és dolgoztunk.

 

 

Sikeresek voltunk itthon és külföldön is. Bejártuk az akkori szocialista tábor országait, és még Nyugat-Berlinbe is eljutottunk, ahol tíz napig játszhattunk a Quartier Latinban, majd Hollandiában is befutottunk egy olyan dallal, amely hónapokig vezette a slágerlistákat. Sajnos akkor még nem voltunk ehhez kellően érettek. Ez az esély felfalta a zenekart, nem tudtuk megragadni a kulcspillanatokban a lehetőséget.

 

 

Engem megerősített ez a csapat. Éreztem a felelősséget: egyedül énekeltem, bár a Gallai is benne volt egy-egy dallal a repertoárunkban, így kénytelen voltam megtanulni a sóhajtól a sikolyig mindent. Dinamikusabb lettem, s ezzel hitelesebb is. Ott tanultam meg azt is, hogy lehet suttogva is énekelni, és a zene öröme valóban mindnyájunké. Mi öten a pályánk legemlékezetesebb időszakát éltük meg.

 

 

Nekünk is. Ha belegondolok, mintha én is csak egy hallgató, egy instrumentum lennék ebben a történetben. És azon gondolkodom, vajon mi lehet az, ami harmincöt évvel a zenekar feloszlása után is ennyire emlékezetes karcot húz az emberekre.

 

 

Csak az én olvasatomat tudom mondani. Az Erotika című, utolsó albumunk előkészületeinél azt éreztem, hogy mindenki csak kóvályog. Ahhoz a vitalitáshoz, ahhoz a mozgékonysághoz képest, amit az első két lemezünk készítésekor megéltem, az Erotika nyolc-kilenc hónapos nyűge zenei szempontból maga volt a halál. Akkor éreztem először, hogy itt valami már nem a régi. Sok emberi súrlódásom, késhegyre menő vitám volt, elsősorban Lajossal, mert úgy éreztem, a zenekar vezetőjeként sok olyan érthetetlen dolga volt, amit nem tudtam elviselni szó nélkül. Tudom, hogy nehéz idők voltak és sok kihívásnak kellett megfelelnie, de amíg Benkő Laci minden pillanatban az Omegáért dolgozott, a Lajos túlságosan gyorsan beletörődött egy-egy elutasításba. Sok ilyen vita után mondtam, hogy részemről ennyi volt. Bár sajnáltam őt, és most is sajnálom, de nincs mit megbánnom. Én mindig, tehát most is a maximális erőbedobással dolgozom. Bár nem vagyok egy nagy vénájú zeneszerző, de sok dalt írok, és mindent megteszek a sikerért. Használom a szellemi muníciómat, minden esélyt megragadva.

 

 

Az a lehetőség egy kötélhágcsó volt nekem. A távozásom után nem volt semmi dolgom, és egyszer csak jött a hívás, hogy szerződjek le egy luxus óceánjáró hajóra. Fél évet töltöttem a tengeren, majd egy másikat Németországban. A pódiumzenélés után az éjszaka, a vendéglátózás egy teljesen más műfaj. Örülök, hogy kipróbálhattam magam, de egy év elég volt. Az első fél évben bejártuk a világot Ausztráliától Brazílián át Japánig. Nagyszerű volt, soha nem felejtem el, csak hálával tartozom a sorsnak. Hittem magamban, és ez, mint számtalanszor, megint segített.

 

 

Az édesanyám korai halála – öngyilkos lett – olyan megrendítő volt számomra, hogy a hithez fordultam. Szerettem volna megérteni, mi miért történik, és Istentől kértem segítséget. Célokat kerestem, értelmet, kérdéseket tettem fel. Édesanyám mindig jó kedélyű, tettre kész ember volt, nem értettem, miért nem becsülte meg az életét, s erre kerestem a választ. Nem találtam, de a hit megmaradt. Barátságok vártak rám: megismerkedtem Szepes Mária nénivel, aki nagyon sokat segített. Ő egy szellemóriás, akivel sok-sok órát töltöttünk együtt. Kerestem önmagam, és megtaláltam. A zene pedig megmaradt nekem. Hamvas Bélának van egy örökbecsű mondása: a világ nem más, mint zene, tánc és költészet. Ebből kettő az enyém: repülök a szavak szárnyán és énekelek. Végtelen dimenziókat járok be. Már régóta nem vonz a rész – az egészet akarom. Weöres Sándorral tartok, aki azt mondta, hogy aki a forrásnál jár, az ugyanazt a csokrot gyűjti.