„Závada Péter újabb költeményei a lélek napfoltjaira engednek rálátást. Az eltemethetetlen múlt, az árnyak között ólálkodó bűn, a be nem keríthető, fondorlatos vágy költeményei újra és újra felkavarják érzékeinket és izgatják szellemünket. Az erőteljes hang nem ereszt, bátorságában ott rezeg a kétely és a szorongás. A testek tájéka lüktet, a tabuk törékenyek, a képek lázasak. A kötet egymást keresztező ösvényeinek végén ott áll az anya, és ott áll a fiú – a gyász útjának szélén egy gazdag, életerős költészet növekedésének vagyunk tanúi.” (Lapis József)