Budapesten születtem, de vidéken nevelkedtem. Vértesacsán és Bicskén nőttem fel, falusi gyerek voltam. Nagyon szerettem ezeket a falvakat. Kevesen tudják, de kiskölyökkorom óta tengerésznek készültem. Nagyon nehezen, de sikerült. Abban az időben, amikor én ifjú lettem, nemigen volt arra mód, hogy utazzunk a világban. A vasfüggöny körülvett bennünket, nagyon nehezen lehetett külföldre utazni, körülnézni a világban. Aki ezt szerette volna, az vagy kamionos lett, vagy hajós, vagy tengerész. E két utóbbi nem ugyanaz: a hajós a belvízen, a Dunán, a Tiszán közlekedik, míg a tengerész meghódítja a tengereket. Én tengerész akartam lenni! Ez azzal függ össze, amit a gyermekkoromban tapasztaltam, hogy a szabadságra vágyó emberek – nem csak én, mások is – lebontják akár a kőfalakat is, hogy elérjék céljukat. Gyermekként mindenki kitűz magának egy célt, akar „valami” lenni, álmokat sző, s ha elég állhatatos volt, azokat valóra is váltotta. Ehhez természetesen sok szerencse és szorgalom is kellett. Tekintve, hogy ezeknek a tulajdonságoknak soha nem voltam híján, ezt a későbbiekben a népművelői pályán is hasznosítottam. A harmincéves népművelői pályámon – ha nehezen is – de szintén megtaláltam a szabadságot.

 

Igen. Akkor az volt a verdikt, hogy érettségi után lehetett jelentkezni. Előtte természetesen be kellett vonulni katonának. Letöltöttem az akkor kétéves szolgálatot, és sikeres felvételit tettem a tengerészetnél. Magyarország, mint tudjuk, már régen nem tengeri ország, de a Duna segítségével Budapest tengeri kikötő, hiszen közvetlen összeköttetésbe van a Fekete- tengerrel. Hajózni ugyanakkor a Dunán – bár látványos – nem olyan könnyű, hiszen amilyen szépek a hidak a kívülállónak, annyira nehezítik meg a hajósok, tengerészek dolgát. Olyan hajókat kellett építeni akkor is a budapesti hajógyárban, hogy hosszúak és laposak legyenek, a hidak alatt elférjenek. Az időjárási viszonyoktól függött minden: alacsony vízállásnál a kis mélység volt a probléma, míg magasnál néha napokat, heteket kellett várakozni arra, hogy átférjünk a hidak alatt. Csak később építettek olyan hajókat, amelyek nem jöttek fel a Dunán, nem „hazajárók” voltak, hanem valamelyik tengeri kikötőben horgonyoztak, természetesen magyar zászló alatt. Én egy olyan hajón szolgáltam, amely Romániából indult útjaira, onnan hajóztunk tovább a meghatározott cél felé a rakományokkal. Herend volt a hajó neve. Ez volt az otthonunk. A hajó soha nem tért vissza Budapestre, egy romániai hajótemetőben végezte, ahol építették.

 

 

Ez egy nagyon érdekes történet! Hajósinasként kezdtem, mint mindenki. Volt közöttünk például egy orvos, aki ugyancsak back boy lett, akár én. A kezdetekkor nincs különbség ember és ember között a fedélzeten, mindenkinek végig kell járni a ranglétrát. Hajósinas lesz először, majd matróz, s ha elég tehetséges és szorgalmas, akkor eljuthat akár a kormányos szintjére is. Én matrózként fejeztem be a tengerészetet. Az oka végtelenül egyszerű volt, a közhely is úgy tartja: a puding próbája az evés. Történt, hogy egyszer egy valódi nagy viharba kerültünk, addig még soha nem fordult elő olyan. Kiderült, hogy nem bírom a viharos tengert, magyarul tengeribeteg lettem annak minden tünetével… Próbálkoztam, próbálkoztam, de kiderült, hogy erre a betegségre nincsen gyógyszer. Két lehetőség van, vagy lefekszik az ember, de hát ezt egy matróz nem teheti meg viharban, vagy belenyugszik, hogy nem lehet tovább tengerész. Ez nekem csaknem két esztendőbe került. Beláttam, hogy olyan lennék, mint egy sebész, aki nem bírja a vért.

 

 

Igen, bár kényszerűségből tettem. De be kellett látnom, hiába készültem rá, hiába szerettem, abba kell hagynom, annak ellenére, hogy már előfelvételis voltam a Tengerésztiszti Főiskolán. Marasztaltak ugyan az öregek, mondván, ők is túlestek a tengeribetegségen és megszokták a viharokat, de számomra nem volt visszaút.

 

 

Voltak kisebb-nagyobb próbálkozásaim, de igazából nem tudtam, mit kezdjek magammal. Azt tudtam, hogy a reál tárgyak felé nem indulhatok el, mert matematikából, ábrázoló geometriából, fizikából elég gyenge voltam. Így maradt a humán vonal. Szerettem a magyar irodalmat és a történelmet, de például fogalmam sem volt arról, mi az a népművelés. Aztán valahol egyszer egy társaságban felmerült, hogy van ilyen képzés Szombathelyen. Utánanéztem, így kerültem népművelés-könyvtár szakra a főiskolára. Előbb képesítés nélkül lettem népművelő ifjú házasként Dégen, ahová máig szép emlékek fűznek. A feleségem óvónő volt, én pedig a művelődési ház igazgatója lettem. Diplomaszerzés után tanári diplomát is szereztem, akkor hívtak Székesfehérvárra. Bányai István, a Megyei Művelődési Központ akkori igazgatója invitált, hogy szükség van egy fiatal, tettre kész népművelőre. Kevés időt töltöttem a megyei művelődési központban, mert felépült az Ifjúsági és Úttörőház 1975-ben, és ott az első munkatársak egyike lehettem.

 

 

Nagyon jó társaság jött össze, csupa fiatal. Együtt kellett megtanulnunk, mit jelent népművelőnek lenni, miként éljünk a lehetőségeinkkel, milyen programokkal csábítsuk a tópartra a különböző generációkat, egyáltalán képesek vagyunk-e egy ilyen nagy intézményt megtölteni kultúraszerető emberekkel. Így utólag elmondhatom, hogy éltünk a lehetőségekkel. Kimondva, kimondatlanul ugyanolyan úttörők voltunk, mint azok a gyermekek, fiatalok és idősebbek, akik hozzánk jártak. 1975 márciusában volt az avatás. Az első igazgató, Szabó Péter, akit már régebbről ismertem, kért fel, hogy legyek a helyettese. Kovács György idejében ugyancsak helyettesként dolgoztam. Ez nagyon szép korszak volt, de igazából hiába volt meg a mesterségbeli tudás, amit a főiskolán szereztünk, nagyon hiányzott a gyakorlat, hiszen a hétköznapokon minden más, mint amit a felsőoktatási intézményekben tanítanak. A tanultaknak persze hasznát vettük, de tulajdonképpen együtt tanultuk a vendégeinkkel, miként kell vonzó programokat szervezni. Fiatalok voltunk és tettre készek. Ne feledjük, akkor még létezett a KISZ, voltak úttörők is szép számmal, akik akkoriban jogot formáltak arra, hogy a kiemelt rendezvényeiket az intézményben tarthassák. Az ő elképzelésieket is meg kellett valósítanunk amellett, hogy olyan programokat is biztosítottunk, amelyeknek semmi köze nem volt a politikai berendezkedéshez, és nem utasításra szerveztük meg azokat. Ezekben az időkben rugalmasnak kellett lennünk, talán ennek köszönhető, hogy nagyon nagy kudarcok nem értek bennünket. Valahogy mindig sikerült kompromisszumot kötnünk a kötelező és az új, előrevivő programok között. A politikai vezetők úgy látták, hogy amit mi ott az Ifiházban akarunk, az mindenképpen a fiatalság javát szolgálja, függetlenül attól, milyen politikai üzenete van egy-egy rendezvénynek. Mondhatom azt is, hogy bár a hetvenes évek közepét írtuk, lojálisan fogadták elképzeléseinket, és hagyták, hogy megvalósítsuk azokat. Nem nagyon szóltak bele, nem tiltottak le programokat. Természetesen volt háttérharc, amiről mi is mindig értesültünk. Erről még sohasem beszéltem nyilvánosan. Volt olyan időszak, amikor a mozgalmi vonal, tehát a KISZ és az úttörők mellett a Városi Tanács is rosszallta a háttérben a mi munkánkat, kétségbe vonta a programjaink hitelességét, úgymond nem voltunk jó rendszergazdák a politika szemében. Tudni kell, hogy állami fenntartású intézmény lévén más megítélés alá estünk, ettől függetlenül a pártvonal azt szerette volna, hogy magához ölelhessen bennünket, és meghatározza, milyen irányvonalat képviseljünk.

 

 

Voltak kisebb és nagyobb csatáink. Ez nemcsak rajtunk múlt, hanem a városon is, hiszen nem akarták kiengedni a kezükből az akkori legfontosabb kulturális intézményt.

 

 

Egyszer egy konferencián azt találtam mondani, hogy utasítás ide vagy oda, minden ember nem fog egyszerre balra nézni… Nem tetszett, de belátták, hogy egy művelődési ház nem politikai színtér. Így aztán elfogadták, hogy más utakat járunk, nem vagyunk pártkatonák. Hozzáteszem, hogy a példánkat követve számtalan hasonló intézmény épült az országban. Volt például olyan, mint mi, mindkét funkciót ellátták, de olyanok is, amelyek csak úttörőházként illetve ifjúsági házként funkcionáltak. Így aztán sok helyen csak a mozgalom, a párt irányított. Szerencsére mi megtarthattuk viszonylagos önállóságunkat.

 

 

Hiánypótló tevékenységet folytattunk. A Kondor Béla kör például összegyűjtötte a képzőművészet iránt érdeklődő fiatalokat, vezetésére sikerült megnyernünk Ujházi Pétert, aki a kezdetekben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a tehetséges fiatalok kibontakozhassanak, tanulhassanak a mesterektől és egymástól. Jellemző, hogy ez a csapat rendkívül sok kiválóságot adott a városnak és az országnak, és jelenleg is működik Pinke Miklós vezetésével. Sok tevékenységnek nem volt tere és terepe a városban. Hiszen hasonló léptékben csak a Megyei Művelődési Központ és az Építők Művelődési Háza működött. A Fanta-villa még nem érte el a jelenlegi szintjét, a Felsővárosra ugyanez igaz, míg a Gárdonyi Géza Művelődési Ház elsősorban az Ikarus-dolgozók igényeit szolgálta ki. Akkoriban volt olyan nap, hogy egy diszkóra kilencszáz-ezer jegyet adtunk el itt a házban. Mondhatom, hogy özönlöttek a fiatalok, néha attól kellett félnünk, hogy leszakad a harmadik emelet. Becsei Lajos statikust kértük meg, aki az egyik tervezője volt a háznak, hogy ilyenkor, amikor ilyen nagy terhelés alatt van az épület, nem lehet-e baj. Emellett hiánypótló tevékenységet is folytattunk, hiszen kis körök, szakkörök alakultak, amelyek rövid idő alatt nagy népszerűségre tettek szert. Az ifjúsági klubok szerepe is megnőtt, ők maguknak szerveztek programokat. Soha nem mondtuk, vagy csak nagyon ritkán valamire, hogy nem. Minden szintű és rangú elképzelést megvitattunk, többnyire zöld utat adtunk nekik.

 

 

Az elv, ami hosszú ideig meghatározta a magyar kulturális intézmények szereplői számára az utat, mármint hogy tiltott, tűrt vagy támogatott kategóriába tartozik valaki, igenis létezett. Ezért kellett az öncenzúra, ami nálunk szerencsére kiválóan működött. Mi leginkább a tűrt kategóriába tartoztunk. A hatalom úgy gondolta akkoriban, hogy a művelődés-politika alapja a művelődési intézményeknél, a színházaknál a koncertek engedélyezése és az ellenzéki tevékenység teljes tiltása. Másként gondolkodásunkkal, az újszerű programok megvalósításával minket – ha nem is segítettek – de megtűrtek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy folyamatosan balanszíroztunk, és elmentünk a falig. Azt tudtuk, hogy áttörni – legalábbis akkor még – nem sikerülhet. De visszatekintve, az akkori helyzetben mindent kihoztunk a házból, amit lehetett, amit a lengedező új korszellem diktált.

 

 

Az emberek többsége 1989-ről beszél, ha a rendszerváltoztatás szóba kerül. Én, Magyarits András azonban kijelenthetem, hogy ha nem is sokkal, de korábban megéltem ezt a kollégáim segítségével. Mi például már 1984-ben megalakítottuk a Városvédő Kört, amelynek országos visszhangja lett, hiszen az akkori politikai hatalom elutasította a mi feltáró tevékenységünket, ami voltaképpen abból állt, hogy felfedezzük a nagyon is meglévő hiányosságokat a városban. Akkoriban Székesfehérvár nem királyi város volt, hanem Dunaújváros árnyékában egy poros mezőváros, s ebben volt is némi igazság. Hogy ez kimondatott, az nem tetszett a politikai hatalomnak. Folyamatosan háborúztunk velük, pedig nem akartunk mást, mint kimondani, hogy ami rozsdás, az rozsdás, és tegyünk ellene! Ez vonatkozott az élet valamennyi részére, a kultúrára, az épületek állagára. A példa Ráday Mihály műsora volt, amely megmozgatta az állóvizet. Hagyták, hogy jó belátásunk szerint segítsük a város fejlődését, szépülését. Az országban elsőként megszerveztük a Szegényeket Támogató Alapot, olyan időszakban, amikor nem lehetett kimondani azt a szót, hogy szegénység. A szegénység szitokszónak minősült. Mi voltunk az elsők egyike, akik Nemeskürthy István Requiem a II. Magyar Hadseregért című könyvének megjelenése után megszerveztük a túlélők találkozóit, akik nyíltan vállalták, hogy beszélnek erről a korról. Akkor láttam azt, hogy ezzel mindenki egyetért, csak eddig nem tudta vagy nem merte kimondani. Ott ült velünk a hátsó sorban Sára Sándor, a legendás filmrendező, aki meghívás nélkül jött el közénk, és a végén azt mondta, hogy megint léptünk egy nagyot előre. Ekkor alakult meg a Doni Bajtársak Szövetsége is Bobory Zoltán vezetésével.

 

 

Megváltozott a ház neve. Szabadművelődés Háza lettünk. A Velinszky László Ifjúsági és Úttörő Ház idejében, mint kiderült, voltak olyan idős székesfehérváriak, akik joggal gondolhatták, hogy itt nekik nincs helyük. Balsay István javaslatára vettük fel az új nevet. Ő már hagyott bennünket dolgozni, kimondhatjuk, hogy a tűrt helyett a támogatott kategóriába kerültünk.

 

 

Számomra rendkívüli ajándék volt, hogy a negyvenedik évfordulón találkozhattam az elődeimmel és az utódaimmal is. Egy gyönyörű hetet kaptunk ajándékba mindnyájan. Ebben a házban, ahol képzőművészek, fotósok, filmesek, csillagászok váltak gyermekből felnőtté, szülővé, nagyszülővé, s a kultúra valamennyi szeletébe belekóstolhattak, most együtt ünnepelhettek. Kirekesztés nélkül minden székesfehérvári polgár, valamennyi műfaj megjelent, és öröm volt látni, hogy az utódok tanultak a mi esetleges hibáinkból, miközben megőrizték azokat az erényeket, amikre épült ez a ház. Sok újat tettek hozzá, megtartva a régit mindannyiunk javára. A szabadság pedig nemcsak a ház nevében jelenik meg, hanem mindennapi életében is. Örülök, hogy a mai művelődésszervezők ugyanolyan lelkesek és elhivatottak, mint mi, öreg népművelők voltunk. Így van jól!