A titokzatosság mögött a teljesen ki nem ismerhető végzet áll, s emiatt az ember nem tehet mást, mint hogy követi a végzetet, „a vér útját”, akkor is, ha az egy nő, s akkor is, ha egy vetélytárs férfi képében jelenik meg. Akkor is, ha a nász itatódik át vérrel, s teszi jövőtlenné a túlélők sorsát. A spanyol duende szó pajkos koboldot, manót jelent, ám García Lorca összetettebb jelentést tulajdonít neki. „...a duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: A duende nem a torokban van; a duende belülről jön föl, a talpból. Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról” – írja Federico Garcia Lorca: A „duende” – Játék és elméletben. E motívum mentén kívánja Horváth Csaba rendező-koreográfus színpadra állítani a Vérnászt.

„Ebben a tanulmányban García Lorca kifejti azt az előadói és alkotói lényegiséget, amely az ő andalúz gyökereit jellemzi, és amely egész életét és költészetét meghatározza. Legfőképpen a duende izgat, ez a különös életérzés és művészi átlényegülés, amelyben nem a forma a legdominánsabb, hanem a forma mögöttese, esszenciája: a gyökérből fakadó szélsőséges érzelmi állapot. Ez a súlyos és meghatározhatatlan jelenlét szüli a Vérnászt mint drámát, és jellemzi a szereplőket. Zavarba ejtő ez az archaikus gondolkodásmód, ám épp ettől utánozhatatlan” – vallja Horváth Csaba. Az előadásban a másik fontos vezérmotívum a zene lesz. „García Lorca kortársainak (elsősorban Manuel de Fallának) a művei hangzanak majd fel. Bár nagyon fontos a történet dramaturgiája, az előadás alapvetően egy zenei dramaturgiára épül fel. Ez a zene szintén a titokzatos duendéből táplálkozik” – mondja a rendező-koreográfus.