Kik is voltak valójában azok, akik aláírásukkal szentesítették a békeszerződést a magyar kormány részéről, tette fel az előadó a kérdést. Az elmúlt kilencvennégy évben sok legenda született a diktátumról, és számos tévhit magáról az aláírás eseményéről. Bonyolult az aláírók kiválasztása körüli történet is, mert senki sem vállalta szívesen a feladatot, és még a közelgő választások szempontjai is közrejátszottak. Hosszas huzavonát követően határozott a minisztertanács, hogy ki utazzon Franciaországba, az azonban biztos: akinek mennie kellett, nem örömmel tette, nem sorshúzás alapján dőlt el, és nem is önszántukból vállalták. Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágost funkciójuknak „köszönhették", hogy rájuk esett a választás. Nem volt alternatívájuk, nem utasíthatták vissza. Áldozatok voltak. A tizenöt perces „megalázó ceremónia" a Grand Trianon kastély Cotelle termében egyiküknek sem volt egy könnyű negyedóra.„Állva, oda se néztem, félvállról írtam alá" – idézte az előadó Benárd szavait.

 

A dátum bevésődött a magyarság történelmi tudatába: 1920. június 4-én született meg a végzetes békeszerződés. Arról azonban kevesebb ismeretünk van, hogy Drasch-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter látta el névjegyével a trianoni békediktátumot. A magyar történelmi-politikai köztudatban szinte ismeretlen e két, sokáig jelentéktelennek tartott személy neve. Az aláírók diktátum előtti és utáni politikai szerepe kapott hangsúlyt Dr. Vizi László Tamás jogász-történész előadásában.

 A rektorhelyettessel készített interjú itt hallgatható meg: