Kocsis Balázs szobrász nemcsak a kővel és a fémmel, hanem a fakanállal is rutinosan bánik. Az egyik nagy kedvence az enyhén pikáns szalontüdő házi zsemlegombóccal. Elkészítésére minden alkalommal a feleségével közösen vállalkoznak, folyamatos szellőztetés és füstölőgyújtás mellett...„Nagyanyám annak idején szalontüdőt meg tüdőlevest is készített, de neki még az avas olajra is volt három jó receptje. Azóta a tüdő kiment a divatból. Évekig még csak rá sem gondoltam. Aztán egyszer a nejemmel kutyát sétáltattunk a Sóstón. Megláttam a Vadibolya étterem előtt egy nagy táblán a házias ízek feliratot. Na mondom, én most egy kis szalontüdőt ennék. Persze nem volt. Már elindultam kifele, amikor az ízig-vérig gáláns vendéglátós elkérte a telefonszámomat, és megígérte, ha tud szerezni tüdőt, felhív. Utána kimentünk az egyik bevásárlóközpontba. Láttam a húspultban szívet is, tüdőt is, aminek borzasztóan megörültem. Délután főztem egy jó adag szalontüdőt. Három napja már ezt ebédeltem, mikor csörgött a telefon: van szalontüdő! Az egészet már a hátam közepére kívántam, de az egyik barátommal mégis kimentem, és ettem egy tányérral – mesélte Balázs, majd fordult egyet, és a következő pillanatban az addig a mosogatóban, egy tál vízben úszkáló nyelv, tüdő és szív három egész fej hagyma, fokhagyma, babérlevél és némi bors társaságában már a fazékban fortyogott vidáman.

Két órányi fődögélés után a tüdő – mint az alien a harmadik típusú találkozásokban – megdagadva úszkált a víz tetején. A felszabaduló vérillatú gőz már bejárta a kisplasztikákkal teli lakást, ezért Balázs felesége ablakot nyitott, füstölőt gyújtott, hogy az érzékenyebb gyomrúak jobban bírják. Közben félvállról kedvesen megjegyezte: „Te Balázs, ez mindjárt kifut!” Balázs egy kicsit lejjebb vette a lángot, bár ahogyan ő fogalmazott, a nejével ellentétben lobogva szeret főzni. Közben a kupica házi diópálinka mellé előkerült a bicskagyűjtemény egy darabja is, amivel úgy lehetett a vöröshagymát aprítani, mintha vajban forgatták volna.

A spájzból Balázs előkapta a magas szélű serpenyőt, majd pár pillanat múlva a sercegő hagymás-lisztes rántás mellett a cukor pirult. Az aranybarna karamell és a hagymaszeletek egy külön lábasban, egy liternyi főzővízben egyesültek.„A tüdő főzővízéből készül a mártás leve, mert a csapvízhez képest a végén sokkal jobban kihozza az ízeket” – magyarázta tudományos részletességgel a szobrász, aki egy kis mustárral, reszelt citromhéjjal és borssal dobta fel az alkalmi frigyet. Pár percen belül a belsőségek is megpuhultak, így indulhatott a bicskás szeletelés! Ezek a darabok is belekerültek a fazékba, amiből már csak a tejfölös habarás hiányzott. Épp, hogy egyet rottyant a mártás, máris lehetett az elégedetten gőzölgő, házi zöldfűszeres zsemlegombóccal tálalni! Balázs a végén csendben megjegyezte, hogy a neje bottal nem piszkálná meg az ilyeneket, de azért a fűszeres zsemlegombócot mindig ő készíti...