De az élet nemcsak önmagában követelte a teret, hanem kormányprogramként kötelező volt a szülés. Ratkó Anna szövőnő, szakszervezeti vezető, népjóléti- majd egészségügyi miniszter kiadta a parancsot 1949 és 1953 között, hogy szülni pedig kötelező. Ekkor élt az abortusztilalom, és vezették be a gyermektelenségi adót. Ezalatt a négy év alatt születetteket nevezték el Ratkó gyerekeknek. Mint az orgonasíp, úgy jöttek egymás után a Nehrer testvérek is. 52 ezer ember lakta akkor Székesfehérvárt, és bár nagy területen feküdt a város, mégis olyan volt, mintha mindenki ismerne mindenkit. Ebben a csendes, kisvárosi miliőben a mindennapi megélhetésen túl nem nagyon terveztek az emberek. A pénznek abban az időben becsülete volt, mert csak munkával lehetett hozzájutni. Gyermekként megtanultam értékelni a kicsi dolgokat is. Nálunk egy szem narancs – ha jutott olyan – háromfelé lett szétosztva. A banánt inkább csak hírből ismertük, ám ha sikerült hozzájutni, akkor nagy gonddal vágtuk fel öt részre, így mindenki ehetett belőle.

 

A barátainkkal és bátyámmal sokat álmodoztunk egy bőrfociról. Aztán a társaság úgy döntött, hogy megszerezzük. Nyáron egy tüzép telepen kaptunk munkát egy hónapon át. Abból a pénzből egy csodálatos, fűzős bőrfocit vásároltunk, meg egy-egy pár tornacipőt. Még azon a nyáron szétrúgtuk a labdát és a cipőt is. Mostanában néztem, hogy mikor volt az első munkahelyi bejegyzésem. Éppen az a bőrfocis munka adta az első munkahelyi bejegyzést 1964-ben, amikor 11 éves voltam. Aztán minden nyáron dolgoztunk, ’65-ben, ’66-ban, ’67-ben és ’68-ban is.

 

Én kerékpárra gyűjtöttem. Aztán a bejegyzésekben ott vannak a középiskolai gyakorlatok is.

 

A Búrtelepről természetes, hogy a Béke téri iskolába jártam, amit nagyon szerettem. Félreértés ne essék, nem a tanulást szerettem. Valahogy sosem fért a fejembe, minek kell ötszáz gyerekkel együtt bezárva lenni egy épületben, amikor odahaza kényelmesen lehetne hason fekve olvasgatni. Viszont a tanáraimat kimondottan szerettem. Odahaza pedig megmaradt nekem Merle, Zola, Rejtő, Karl May, Molnár Ferenc és Verne.

 

Azt, hogy műszaki pályára kerültem, kimondottan Jámbor Pista barátomnak köszönhetem. Kucival – így ismeri mindenki a városban – a Jáky József Útépítési Technikumba jelentkeztünk. Egy padban ültünk nyolc éven át, az általánosban és a középiskolában. Bár ha lett volna olyan iskola, ahol csak olvasni és írni kellett volna, akkor biztos odamegyek. De nem volt, így lettem technikus. A Jákyban Meretei László volt az osztályfőnököm, akivel évente többször is leülünk egy-egy beszélgetésre. Sohasem felejtem magyar tanáromat, akitől nem kaptam jó jegyet egy alkalommal sem, de rengeteget tanultam tőle. Minimum kétoldalas írásművet kellett produkálni a Szabó Károly tanár úr által megadott dolgozat címek alapján. Ilyen címeket adott: „kulcs”, „kilincs”, „ablak” és hasonlók. Azóta bármiről tudok két oldalt írni.

 

A technikum befejezése után a Fejér Megyei Állami Építőipari Vállalathoz kerültem, ahol kaptam egy öltözet munkásruhát és egy pár gumicsizmát. Vihart István mellett tettük le a Velinszky lakótelep alapjait, majd a Garzon Bútorgyár alapozásait végeztem. Aztán a Lenin lakótelep kivételével végigcsizmáztam a város összes lakótelepét, azok alapjainak építését művezetőként. Tőlem hívhatják ma bárhogy ezeket a területeket, nekem Lenin, Münnich, Velinszky és Vorosilovgrád lakótelep marad a nevük. Nem érdekel, hogy keresztény, kommunista, jobb vagy baloldali kormány vagy városvezetés van. Kormányok jönnek–mennek, társadalmi viszonyok folyamatosan változnak, de Mari néni 80 éve ugyanabban az utcában lakik, aminek a névtábláját már éppen tizedszer cserélik.

 

Azóta vannak hosszabb házsorok is, de akkor az volt a leghosszabb, a Münnich lakótelep utolsó épületsora, amelyik párhuzamosan épült a 70-es úttal. Ez a hely akkor sással és náddal benőtt terület volt, ahol telenként korcsolyáztunk, ha befagyott. 1971-ben meg házat építettünk ide. Az építőipari vállalat minden esztendőben leállt, csak 1971 decemberében nem, mert akkor prémium feladatként meg kellett csinálnunk a ház alapját. A karácsonyt és a szilvesztert is ott töltöttem, és december 31-én befejeztük az alapozást. Bár prémiumot végül is nem kaptunk, de 500 forint túlórát igen, amiből egy nadrágot és egy cipőt is lehetett venni.

 

Az állami építőiparból átmentem – ugyancsak művezetőnek – a Székesfehérvári Szolgáltató Vállalathoz, ahol a belvárosi utcák rekonstrukcióját végeztük el. A Lakatos és az Arany János utca nagykockakő-burkolatát építettük ki, ami illett a barokk Belvároshoz. Bevallom őszintén, ezek a mostani, nagyon dizájnos, csillogó-villogó, öntött műkövek az én ízlésemnek nem igazán felelnek meg. A megvilágítással semmi gondom nem lenne, és az új burkolattal sem, ha az bazalt kiskockakőből készült volna, amivel rengeteg minta és forma képezhető önmagában is. Az dísze lett volna a városnak. Ne haragudjanak rám, de ha végigmegyek ezen a mostani burkolaton, és elérek a Varkocs szoborig, akkor olyan hangulat kerít a hatalmába, mintha odahaza a fürdőszobában mászkálnék, és nem a városom Fő utcáján. Ehhez még kapok egy kis vízcsobogást is, mintha az esti fürdővizemet engedném.

 

Egy napon a Tölgyesi Feri megjelent, és egyenesen nekem szegezte: akkor a következő hónaptól, 1981 áprilisától szeretettel várnak engem munkatársnak. Mit szólok hozzá? Így kerültem a Városi Tanácshoz. Beiratkoztam Budapesten a Tervhivatal és a KPM szervezésében induló kétéves műszaki ellenőri iskolába. A munka mellett hetente feljártam oktatásra és vizsgákra. Itt szereztem meg a mély- és magasépítő műszaki ellenőri képesítésemet. A kivitelezési munkák műszaki ellenőrzését és azok pénzügyi lebonyolítását végeztem. A mai napig változatlanul állnak ezek a munkák. A Rákóczi út korszerűsítése, a vasútállomás előtti buszpályaudvar kialakítása, a Lövölde úti csomópont a 70–es út és a Gáz utca csatlakozásával együtt, a Malom csatornai belvízvédelmi zsilip építése.

 

Egy nagy kihívás még volt, amikor Kass János alkotását talpra kellett állítani. Két darab 32 méteres, előre gyártott vasbeton hídgerendát egymás mellé kellett állítani úgy, hogy a két gerenda közé egy másfél méter átmérőjű, üreges alumínium gömböt kellett elhelyezni. A problémák akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy nincs olyan daru, ami meg tudna egyedül emelni és függőlegesen talpára állítani egy ekkora gerendát. Két hét szervezésbe és meggyőzésbe került, hogy a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál dolgozó két darust rábeszéljem, hogy két daruval képesek leszünk megoldani. Az alkotás végül is majd húsz évig állt az autópálya mellett – talán sokan emlékeznek még rá. A művész végigizgulta az oszlop állítását, és átegyensúlyozott a gyalogos felüljárón nekem egy kávét a túloldalon lévő presszóból.

 

A Megyei Tanács Építési, Közlekedési és Vízügyi Osztályára mentem útfelügyelőnek, ahol egy IZS típusú gépkocsival jártam a megye útjait. Az én területem a Velencei-tó körüli települések voltak, amihez hozzájött Tác, Csősz, Soponya, Szabadbattyán, Polgárdi, Lepsény, Enying, Mátyásdomb és Kisláng. Utak, hidak, átereszek, jelzőtáblák felülvizsgálata volt a feladatom. Bár még a szocializmust építettük, de már elkezdődött a multinacionális cégek beszivárgása, ahol beindult a birkaképzés. Az első szó, ami idegenként hatott a számomra, és azóta is feláll a szőr a hátamon, amikor meghallom, a meeting. Ez nagyjából az értekezletnek felel meg, amit az ember jobb esetben végigásítozott, rosszabb esetben át is aludta. Szóval igazából semmit sem ért. De ez a meeting, ez azért biztos takar valamit! Sok évnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy mire is szolgál: kiölni a dolgozókból az egoizmust, a kreativitást, és lehetőleg engedelmes közösségi lénnyé silányítani, aminek az a jelszava, hogy „teammunka”. Már az álláshirdetések is így jelennek meg „teammunkára keresünk”. Na egy ilyenre jelentkeztem egyszer. De nem sokáig tartott a „meeting”, mert megkérdeztem: ugye, nem az volt a hirdetésben, hogy a mezőgazdaságból keresnek munkatársat? Furcsán néztek rám, hogy miért kérdezek ilyeneket. – Én úgy látom, önök birkákat keresnek! Ezzel be is fejeződött a megbeszélésünk. 1996 óta építési vállalkozással foglalkozom. Építettem jó pár családi házat, amíg nyugdíjba nem mentem. 1996 óta nekem nem mondja senki, mi az a teammunka!

 

A gyerekkori álom a nyugdíjas években szépen visszaszivárgott. Olvasás után írásnak és fotózásnak adta a fejét. Az 1261-ből indult család egyik újkori tagja fotókat készít, miközben rájött, sok dolog van, amit le kell írnia. A DunapART-Café honlapján jelennek meg Nehrer György írásai, aki több lakótelep alapjait fektette le Székesfehérváron, hogy ott emberek, esetleg e sorok olvasói élhessenek.